„A munkám a pornó ellentéte”

Nicole Eisenman az 1990-es évek óta a New York-i művészeti szcéna egyik főszereplője, ma pedig a világ egyik legkeresettebb kortárs művésze. Sajátos, figurális nyelvezetet alakított ki, amely ötvözi a képzeletet a valósággal, az abszurdot a banálissal, és a sztereotipikust bármivel, ami nem sztereotipikus. A művész sokféle forrásból merít, beleértve a reneszánsz alkotásokat, az underground képregényeket és az 1930-as évek szocialista falfestményeit, hogy csak néhányat említsünk. Számos munkája a New York-i leszbikus közösségek tapasztalatait idézi, rendkívül humorosan.

Nicole Eisenman életmű-kiállítása a müncheni Brandhorst Múzeumban látható 2023 szeptembere óta What Happened címmel. A harminc évet felölelő tárlat mintegy száz alkotást vonultat fel, bemutatva a művész festészeti és szobrászati munkásságának teljes spektrumát. 

A művésszel a The Guardian készített interjút, amelyben arra a felvetésre, hogy korai művészete provokatívan transzgresszív (olyan művészet, amelynek célja a felháborodás vagy az alapvető erkölcsök és érzékenységek megsértése) volt, így felelt: 

Úgy érzem, ez olyan, mint a hiperszexualitás vádja. Pornográfnak tűnik, de nem az. Szexuális, de nem izgató. Ez a pornó ellentéte. Hajlamos vagyok arra, hogy a szexet kínosnak, bugyutának és lehangolónak ábrázoljam.

Az Alice Csodaországban című tusrajzán például Lewis Carroll hősnője látható Wonder Woman nemi szervében. „Miért sértődne meg ezen valaki? Rengeteg sértő dolog történik a világon. És nem hiszem, hogy bármelyik festményem, különösen ez, összehasonlítható lenne azzal, ami például a The Guardian címlapján olvasható.”

Pszichoanalízisben nevelkedett

Eisenman a kilencvenes évek nagy részét heroinfüggőségben töltötte.

Jól szórakoztam. Nagyon élveztem ezt az életmódot. Produktív voltam, megállás nélkül. Még azt sem mondanám, hogy kemény szünetként éltem volna meg, inkább lassú váltásként egyik életmódból a másikba.

A gondolkodása éveken át alakult, sok mindent átértékelt azzal kapcsolatban, mit is szeretne a munkájával, vagyis hogy inkább a festészetre és kevésbé a falfestményekre, installációkra és szórt falrajzokra helyezze a hangsúlyt. Azt akarta kitalálni, hogy az energiáit hogyan vigye bele az olajfestékbe. Ez aztán olyan projekt lett, amelyen még most is dolgozik. 

Eisenman apja pszichoanalitikus volt, erre mindig azt mondja, hogy pszichoanalízisben nevelkedett. A képeit ilyen szemmel is tudja nézni. A munkái személyes történetből fakadnak, jól tudja, hol volt az adott pillanatban, de szerinte a „nézőnek” nincs szüksége ilyen olvasatra.

A világhírű képzőművész a 2000-es évek elejétől nagy méretű festményeket is készít, amelyeken lakókörnyezetének hétköznapjait ábrázolja humorosan. A csoportportréi nemcsak az egységet és az összetartozást, hanem a társadalmon belüli magányt és elidegenedést is bemutatják. A 2010-es évek közepe óta egy sor monumentális festményt készített, amelyeken a 2016-os amerikai elnökválasztás utáni feszült politikai légkört érzékelteti.

A Szegénység diadala című nagy méretű festménye a 2008-as gazdasági válság következményeire reagál. Eisenman éppúgy merít a művészettörténetből, mint a populáris kultúrából, művei humorosak, mégis kritikus és megrendítő képet festenek a jelenlegi életünkről. Eisenman szabadon hivatkozik olyan festőkre, mint Giotto, Francisco de Goya, Paul Cézanne, Pablo Picasso és Edvard Munch, de témái és narratívái mindig a saját korával kommunikálnak.

Az utóbbi években Eisenman szobrokat is készít. A 2010-es évek elején vakolattal dolgozott, manapság viszont már nincs olyan anyag, amelyet ne használna a szobraihoz.

(Borítókép: Egy műtárgykezelő tartja Nicole Eisenman Éjszakai stúdió című művét 2023. május 8-án New Yorkban. Fotó: Alexi Rosenfeld / Getty Images)