A kisujjából rázta ki, de az életünket nem váltja meg

Cukisággal mindent el lehet adni. Kutya, macska, kisgyerek. Fontos a körítés, a csomagolás, ez a könyvek esetében is így van. És nincs is ezzel semmi baj. John Scalzi Állati gonosz című legújabb regénye borítóján egy öltönyös macska húzza ki magát, morcosan, igézően, mégis cukin. A borítón a fotó könnyen leköti a figyelmet – persze sokak számára Scalzi neve is elég.

Szupergonosz birodalmában

John Scalzi az elmúlt két évtized sci-fi-szupersztárja. Az 54 éves amerikai szerző még 2005-ben szerzett világhírnevet, amikor Vének háborúja címmel megjelent az első regénye. A kötet annyira népszerű lett, hogy megkapta a Hugo-díjat, majd kultikus könyvvé vált – és további öt könyvvel sorozattá nőtte ki magát. A mai napig százezrek olvassák. Nem csoda, hiszen Scalzi védjegye a végletekig kidolgozott történetekben, az elvarrott szálaiban, no meg a humorában rejlik. Az amerikai író egy délutáni kávézás közben is olyan, mint egy showman. Laza, szellemes stílusát a műveibe is beleszövi.

A szokatlan történet főszereplője Charlie, az élete romokban hever. A volt gazdasági újságíró mégis képes nevetni a saját helyzete abszurditásán. Az olvasót is erre hívja: 

Charlie a történet elején megtudja, hogy Jake nagybátyja meghal, akit kisgyerekkora óta nem látott. Bár a hír különösebben nem hatja meg. Egészen addig, amíg kiderül: ő az örökös. Ez mindent megváltoztat, hiszen nem akármilyen hagyaték marad rá: egy szupergonosz birodalma.

Megzsarolják, felrobbantják – vagy mindkettő

Charlie rengeteg emberrel találkozik, miközben a szupergonoszság titkos világába sodródik. Ám sem készsége, sem tapasztalata nincs egy ilyen birodalom igazgatásához, személyzetének irányításához. Helyzetén az sem segít, hogy kénytelen részt venni egy magas szintű találkozón, ahol más gonoszokkal kell bájcsevegni, akik ráadásul ki nem állhatták a nagybátyját. És amúgy is: rá potenciális veszélyforrásként tekintenek. Érzi, hogy könnyen célponttá válhat. Gyanúja később beigazolódik.

Úgy tűnik, hogy kizárólag nagybátyja egykori jobbkezére, Mathilda Morrisonra és macskájára támaszkodhat. Igen, Hérára, akiről kiderül, hogy bár nem beszél, ám full intelligens, gépelni tudó kém nagybátyja szervezetében. De még így sincs könnyű helyzetben: folyamatosan azon agyal, kiben bízhat meg, mielőtt megzsarolják és felrobbantják.

Az Állati gonoszban kevesebb a tudományos fantasztikus elem, mint Scalzi más regényeiben, amelyek szinte kivétel nélkül a világűrben játszódnak. Itt genetikailag módosított állatokkal találkozunk. A macskák ingatlanban utaznak, a delfinek szakszervezetet hoznak létre. Rengeteg követelésük van, de túlságosan végletekben gondolkodnak meg túl csúnyán beszélnek ahhoz, hogy produktívak legyenek.

A könyv esszenciáját a főhős és macskája közötti kapcsolat adja. Ez a szál alig észrevehető, mégis végig jelen van, és igazából csak a végén mutatja meg lényegét. Charlie ugyanis roppant magányos. Szülei nem élnek, testvéreivel nincs jó viszonyban, barátai sincsenek. Szóval az életéről, problémáiról senkinek sem tud beszélni. Számára Héra jelenti az egyetlen érzelmi szálat, ebből igyekszik a legtöbbet kihozni. De az is tény, hogy

A mű befogadásában az is segít, hogy az események a jelenben zajlanak, így a szereplőkhöz is könnyebb kapcsolódni. A regény korunk problémáival foglalkozik. Etikai kérdéseket vet fel a szakszervezetek értékéről, a kapitalizmusról és a géntechnológiáról.

A könyv jó tempójú, könnyen olvasható. A párbeszédek működnek, a viccek ülnek. Olvasás közben azt érezni, hogy Scalzi rutinos, profi, tudja, mit csinál, és ezt a sztorit a kisujjából rázta ki. Az élvezhetőségből viszont épp ez billenthet ki: a tartalékláng olykor zavaró lehet.

Az Állati gonosz nem az a könyv, amely az ember életét megváltoztatja, de ez nem is célja. Inkább kiemel a valóságból, és egyszerűen csak szórakoztat. Olykor pont ennyi kell.

(Borítókép: John Scalzi Állati gonosz című könyve. Fotó: Papajcsik Péter / Index)