Egy művelője szerint már Olaszországban is a térdén jár a műfaj

Az olasz opera az éneklés olyan, fiziológiailag kontrollált módja, amely megnöveli az emberi hang vivőerejét különböző akusztikai terekben – ezzel indokolta az UNESCO Szellemi Örökség Bizottsága, hogy az olasz operaéneklés gyakorlatát az emberiség szellemi örökségének nyilvánította. Kiemelték, hogy

így a zene a drámával, a színjátszással, a rendezéssel, és gyakran olyan további mesterségekkel, mint a díszlet- és jelmeztervezés, a világítás és a sminkelés.

Ámulatba ejtő és megragadó 

A Magyar Állami Operaház számára minden hír örömteli, amely ráirányítja a figyelmet az opera műfajára – írta kérdésünkre az intézmény. „Részben az olasz nyelv szépsége és zeneisége vezette vissza a XX. század végén a világ operaházainak többségét, hogy elsősorban eredeti nyelven szólaltassák meg a klasszikusokat. 

Az olasz nyelv dallamosságára minden szerző nagyban épített Monteverdi XVII. századi úttörő munkáitól kezdve a hosszú XIX. század során a szép éneklést előtérbe helyező bel canto szerzőkön (Rossini, Bellini, Donizetti) keresztül a nagy romantikus Verdi számos korszakán és kortársain (Ponchielli, Boito) át a való életből ihletet merítő verismóig (Mascagni, Leoncavallo, Cilea) és Pucciniig bezárólag – olyan művekkel gazdagítva az operairodalmat, amelyek mind a mai napig ámulatba ejtik és megragadják az operaszerető közönség újabb és újabb nemzedékeit. A mai operaházi gyakorlatunkban is az olasz opera-előadások vonzzák a műfajban a legtöbb nézőt: Verdi- és Puccini-előadásaink folyamatosan telt házasak.

Pofonegyszerű dologból virágzott ki

Hogy megértsük, milyen út vezetett idáig, fontos megérteni a zenetörténeti hátteret, amelyről Dinyés Dániel karmester-zeneszerzőt kérdeztük. „Az opera műfaját 1608-ban az olaszországi Firenzében találták ki, ahol összejött egy baráti társaság, amely megpróbálta kitalálni, hogy a görögök miként hozták létre az előadásaikat. Az teljesen világos volt számukra, hogy a görög tragédiákat hangszerekkel kísérték, általában lantszerűségekkel.

Az olaszok fogták magukat, és ezeket a kor megfelelő pengetős hangszereivel helyettesítették, mint a csembaló vagy a teorba (középkori basszuslant), és ezekkel hosszú recitativokat írtak. Ez annyit tesz, hogy egyszerű akkordkísérettel mintegy elkántálták a szövegeket, így születtek meg az első operakísérletek az 1600-as évek elején.

Ebből aztán Claudio Monteverdi (1567–1643) alkotott igazán újszerűt, amelynek hatását a mai napig érezni. A recitativok egyhangúságát rövid áriákkal, azaz dallamos részekkel törte meg, s ebből a pofonegyszerű dologból kivirágzott valami, ami a mai napig él és pulzál.

Monteverdi Firenzéből Velencébe költözött, ahol az ottléte alatt több mint húsz operaház épült fel a semmiből. S ha ez nem lenne elég, két-három hetente új operákat mutattak be mindegyikben. Szóval elképesztő mennyiségű opera született, és döbbenetes, hogy a nézők mennyire rajongtak ezért az új műfajért. Olyan érdeklődés volt, amilyen odáig még soha. Innen futott föl, és innen terjedt el a műfaj. Így jutott el Angliába, Németországba és Franciaországba is. Aztán mindenhol lett egy saját hajtása, amelyből a műfaj tovább virágzott. De a fő ág mindig az olasz opera volt.

Az olaszok pedig rendkívül büszkék a hagyományaikra. Úgy tartják, hogy a nyelvük lejtése, dallama, szépsége hozta létre azt, amit ma úgy hívunk: opera.

A magyar zeneszerző szavait azzal tudjuk alátámasztani, hogy nemrégiben az olasz sajtó napokig az UNESCO-hírtől volt hangos. Gennaro Sangiuliano kulturális miniszter szerint a nemzetük hosszú és alapos munka után érdemelte ki az elismerést. „Ezzel hivatalossá vált, amit eddig is tudtunk: az operaéneklés világszenzáció, és ez azon dolgok egyike, ami a legjobban reprezentál minket a bolygón. Ez az olasz képzelet egyik vetülete, amelyért több fronton is dolgozunk” – írja a Corriere della Sera. 

Gianmarco Mazzi kultúráért felelős helyettes államtitkár megfogalmazása szerint „ezzel az olasz operaéneklés 400 éves történetét ismerték el, egy olyan művészeti ágat, amely – különböző értékei mellett – az olasz nyelvet nemcsak hirdeti a világban, hanem életben is tartja”.

Az UNESCO leírása szerint az olasz operaéneklés, ahogy említettük, az éneklés olyan módja, amely megnöveli az emberi hang vivőerejét. Dinyés Dániel szerint minden énektechnika erről szól, például a németeké is.

Igaz, először az olaszok kísérleteztek ezzel. És az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a vérükben volt már, hisz ott volt a többszólamú szicíliai vagy délolasz népéneklés, amelyen az egész operaéneklési kultúrájuk nyugszik.

Pavarotti, a nép gyermeke

Dinyés Dániel szerint az évszázadokon át énekesközpontú opera a XX. század közepe felé karmester-, később pedig rendezőközpontúvá vált. S változott ugyan, de az addigi folyamatos fejlődése megállt. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az 1960-as évek után már csak a régi operákat vették elő, s nem lett továbbgondolva maga a műfaj.

Igaz, ez inkább a műfajért, nem pedig az énekesekért rajongóknak tűnhetett csak fel, aminek az lehetett az oka, hogy a XX. század operaénekeseit sztárként ünnepelték. Mario Del Monaco vagy Beniamo Gigli kétségtelenül fantasztikus tenor volt, ám Dinyés szerint ők inkább a műfaj szeretetéhez, és nem a műfaj fejlődéséhez tettek hozzá.

Arra a felvetésre, hogy talán Luciano Pavarotti volt az utolsó olasz tenor, akinek a nevét mindenki ismeri, és aki nemzetközi szinten is átütő sikert tudott aratni, Dinyés ezt mondta: „Pavarotti fantasztikus énekes volt, de mellette nagyon jó – olasz vagy nem olasz – tenorból még legalább 15-20 rohangált, akiknek szintén átütő nemzetközi sikerük volt, de celeb csak Pavarottiból és Domingóból lett.

Pavarottinak olyan személyisége és kisugárzása volt, ami a média szempontjából fogyaszthatóvá tette, emiatt olyan helyeken is meg tudott jelenni, ahol más énekes nem. Mindig remek nyilatkozatokat adott, viccesen válaszolt az újságíróknak. Az emberek pedig szeretik a humort

– fogalmazott a zeneszerző, aki szerint az is emelte a sztártenor ázsióját, hogy a nép gyermekének tartotta magát. Többször hangsúlyozta, hogy nem fővárosi valaki, hanem vidéken nőtt fel, és focista akart lenni, nem énekes.

„Jókor volt jó helyen, ezért tudott átütő lenni, de ez nem jelenti azt, hogy minden műfajban ő lett volna a legjobb. Neki is voltak rosszabb estéi, mint minden más énekesnek. Ebben a korszakban a média celebritássá tudta tenni. De biztos vagyok abban, ha Mario Del Monaco, Franco Corelli, Tito Schipa vagy Beniamino Gigli 40-50 évvel később születik, ugyanilyen celebritássá válhatott volna.

Dinyés úgy látja, nem a tehetségeknek, inkább a szemléletmódnak kellene változnia „ha ismét énekesközpontú színházat szeretnénk valamiért, amitől jelenleg nagyon távol állunk. De már Olaszországban is a térdén jár az operakultúra, mint ahogy majdnem mindenhol, akár nálunk is. Nálunk, főleg vidéken, ahol gyakorlatilag el van temetve. A műfaj előadói gyakorlatában jelenleg teljes a gazdasági és ideológiai válság. Egyelőre még nem látni a kiutat.”

(Borítókép: Luciano Pavarotti. Fotó: Malzkorn / ullstein bild / Getty Images)