Oravecz Imre: Az öregségnek nincs helye a modern társadalomban

„Sosem vezettem naplót, és a jövőben is tartózkodni fogok tőle. Irtózom mindenfajta kényszertől, még attól is, amelynek önként vetem alá magam.” Az idézet Oravecz Imre Kedves John. Levelek Kaliforniába. című prózakötetének előszavában olvasható. 

A Kossuth-díjas költőt nyitókérdésében ezzel szembesítette Szegő János, a Magvető Kiadó szerkesztője a budapesti Magvető Caféban megrendezett könyvbemutatón, amelyen a frissen megjelent Alkonynaplóról beszélgettek széles közönség előtt. „Az ember sok mindent gondol és cselekszik. Én sem tudtam, hogy naplót fogok írni” – felelte a költő.

Forgácsokat kezd gyártani

Oravecz új kötete 2018 és 2023 közötti jegyzeteiből született. Szegő arról érdeklődött, mi vezérelte, hogy ceruzával a kezében kezdjen el naplót írni. A 81 éves költő szerint az ember csinál ezt, meg azt is, és egyszer – nem azért mert elégedett – úgy érzi:

Sem ereje, sem ideje nincs, és talán már késő van, ezért teljesen spontán ír még valami személyeset az életéből. Eljön az idő, amikor az ember nem tud egészet alkotni vagy írni, akkor forgácsokat kezd gyártani.

Ami a személyességet illeti, elmondta: korábban már többször járt úgy, hogy közönség előtt ült, és voltak, akik úgy gondolták, amit írt, róla szól. Ilyenkor rendre mentegetőznie kellett, hogy nem, de ezt most nem teheti meg. 

Nem illik beszélni róla

A könyv fülszövege szerint „Oravecz Imre most is mindent pontosan rögzít, a létezést elemeire bontja, ugyanakkor nem vész el a részletekben, a lényeges dolgokra összpontosít. Az elmúlásra és az életre, a személyét körülvevő világ állandóságaira és változásaira, a test és a tudat folyamatos párbeszédére. Az egymással szorosan összefüggő emlékekre és álmokra. Arra, ami vele együtt távozik, és azokra, akik utána is itt maradnak. Az Alkonynapló mintha az időskori remekmű, a Távozó fa továbbírása lenne más modellben.”

Oravecz az öregségről erős kijelentéseket tesz a könyvben. Szegő ezzel kapcsolatban azt kérdezte a Kossuth-díjas költőtől, hogy szerinte az öregekhez való viszony hogyan alakult az elmúlt évtizedek alatt. „Ehhez távolabbra kell visszamenni. Az irodalom és a mítoszok tanúsága szerint viszont másként bántak velük régebben.

Az én gyerekkoromban kevésbé durván, mint most. Az a baj, hogy az öregek a legnagyobb kisebbség a Földön, és a leghátrányosabb helyzetben vannak. Bizonyos dolgokról nem illik beszélniük, például arról, hogy szerelmesek, vagy fáj valamijük. Mi az, hogy egyedül van? Hát öreg. Viselje el, kész. Szakadék van az öregek és a nem öregek között. A reklámokban csak jól fésült idős házaspárok vannak. Az öregségnek nincs helye a modern társadalmakban.

Az öregség nem akkor kezdett el foglalkoztatni, amikor megöregedett, hanem már korábban is. Voltak, akik megjegyezték vele kapcsolatban, már fiatalon megírta ezeket a verseket, amelyeket öregként már nem tudna megírni.

Nem bánja, mert kellemetlen lett volna

Szegő János úgy érzi, mintha Márai Sándor lenne a könyv patrónusa. Erről Oravecz azt mondta: már akkor ismerte Márai könyveit, amikor még nem volt szabad kölcsönözni a könyvtárakból. Szerette az Egy polgár vallomásait, de a regényeit és naplóit már nem igazán. „Szeretem, mert jó, de nem olyan példa, amit követnék. Azt nem kedvelem benne, de elviselem, hogy a parasztembereket nem szerette.

Találkozhattam volna vele az Egyesült Államokban. Megfordult a fejemben, hogy megkeresem, de végül nem tettem. Úgy gondoltam, nevetséges lenne, ha a két kis könyvvel odamentem volna hozzá. Nem bánom, mert kellemetlen lett volna.

A természetnek és az életének a szerves összekapcsolódását is bemutatják a szövegek. Ez a verseiben és a naplóban is érződik. „Egyre élhetetlenebb a vidék, ahol él, ezt a verseiben is feldolgozza” – vetette fel Szegő János. „Ami körülvesz, én mégis élek. De ez nem az a környezet, ami valaha volt. A generációk így élik meg, de azért vannak, akik nagyon jól megélnek, például egy hobbi földesúr, aki megvesz néhány száz hektárt, és semmit nem termeszt, és mégis százmilliós gépei vannak” – válaszolta Oravecz. 

A kötetben az emlékezés is megjelenik, amelyről a költő elmondta: rémületet érez, amikor nem tud úgy emlékezni, ahogy szeretne, vagy amire kellene. Szerinte a demenciát várni kell, mert ezáltal kevesebb rosszra emlékezhetünk. „Nemcsak a jóra emlékszünk, hanem a rosszra is, amelynek száma egyre növekszik. Az lenne az ideális, hogy azt várjuk, hogy majd nem emlékszünk semmire.”

A rendezvényen Fodor Tamás Jászai Mari-díjas színművész olvasott fel Oravecz Imre új kötetéből.

(Borítókép: Fodor Tamás, Oravecz Imre és Szegő János (b–j) az Alkonynapló című kötet bemutatóján a Magvető Caféban. Fotó: Hornyák Adrienn / Magvető Kiadó)