Csak a második legjobb hóhér, és már nem is tudja behozni a riválisát

A kamaraszínháznak mindig van valamiféle intimitása. A kisebb színpad, a csekélyebb számú közönség, a pódium közelsége jobban összetereli az érzékszerveinket, legyen szó a színészekről vagy a publikumról. A kölcsönhatás mindenképpen erőteljesebb. Feltéve, hogy a rendező ki tudja használni mindezen előnyöket. És Szikszai Rémusznak ez maximálisan sikerült.

Fekete komédia

Ha a néző abban a kegyben részesül, hogy még sosem látta a darabot, fokozott izgalommal várja a történetet. Olyan ez, mint egy vadidegen várost felfedezni: nem tudjuk, mire számítsunk a következő sarkon. Belefuthatunk egy érdekes épületbe, de nyomortelepbe is.

A darabbéli város történetesen Oldham. Angliában járunk, 1965-ben. A nyitókép egy börtön. Ez hozhat magával borzongást, feszültséget, félelmet is. Valahogy itt egyik se jön. A szófordulatok, a hibás beszéd, a karakterek inkább mosolyogtatnak – miközben akasztás folyik. Így működik a fekete humor. Megérkeztünk, kijelölve az irány.

Csak nagyon hátul, a kisagyunkban ötlik fel: na de mi van, ha a halálraítélt mégsem bűnös? Ha tényleg úgy van, ahogy mondja: nem követett el erőszakot azon a lányon, és nem ölte meg… Ám a morális kétségeket máris elsöpri az újabb poén, valamint az a tény, hogy ez volt az utolsó akasztás, a halálbüntetést eltörölték. Duplán megkaptuk a feloldozást, haladhatunk tovább.

Máris egy kocsmában vagyunk. Csupán a söntés, néhány asztal, pár szék a díszlet (Zöldi Z. Gergely terve). Ez a későbbiekben is alig-alig változik, tulajdonképpen csak annyiban módosul, amennyire épp be akar engedni minket a főbb szereplők lelkébe a rendező. Ha kitárulkozást kapunk, a csapszék is megnyílik felénk, ha nem tudunk behatolni a személyiség mögé, a félkör is elrejt mindent. Azért nem marad el a vetítés csodája sem, néhány elsuhanó autó, eső vagy épp napsütés is jut nekünk. Ma már az a meglepő, ha ezzel nem operál egy színház – viszont mi ezt nem bánjuk olyan nagyon.

Az angol néplélek

De térjünk rá a színház lényegére, a színészekre! Egy óriási bravót utalunk ki Szikszainak a szereposztásért – és egy kicsit hangosabbat érdemelnek a színészek. A főszereplő Király Attilától kezdve a csak percekig látható halálraítélten át a kocsmatöltelékekig mindenki nagyszerű.

Talán az utóbbiaknak van a legkönnyebb dolguk, mintha a szerző az ő karakterük kidolgozására fordította volna a legtöbb figyelmet; a főbb szereplőknél pedig engedte, hogy sorsuk formálja őket. Ki tudja. Mindenesetre, amit McDonagh el akart mondani, azt Morcsányi Géza bravúrosan ültette át magyarra, pedig a mű nyelvezete több mint bonyolult.

Borzasztó nehéz lehetett megtanulni a furcsa vidéki tájszólást, megfejelve azzal, hogy gyakorlatilag mindenki helytelenül használja a névelőket („Nyisd már ki a ajtót!”), a kérdőszócskát („nem-e”) és úgy általában sem a megfelelő kifejezést alkalmazzák a mondataikban. Csodálatosan sikerült elsajátítania mindenkinek, és ezen felül a színészi játék is remek.

A süket Arthurt alakító Megyeri Zoltán, az őt segítő repetitív Maróti Attila (Charlie), a befolyásolható felügyelő, Honti György és a szinte vonyító Dévai Balázs (Bill) megadja a csehó alaphangulatát. Ehhez tökéletesen passzol a finom erotikát árasztó, kicsit alkoholista kocsmárosné, Danis Lídia; a némiképp életképtelen lányukat, Shirley-két megformáló Bartos Ági és a főszereplő, a hóhér, aki egyben az ivó tulajdonosa is, Király Attila. Utóbbi remekül hozza Harry Wade figuráját, aki egyszerre korlátolt, önmagába szerelmes, hímsoviniszta tulok, és komplexusoktól szenvedő, megmentendő kisember. Király pedig jól lavíroz ezek között az attitűdök között. Nem a megírt karakter teszi főszereplővé, hanem az alakítása.

Kell is, hogy a színészek ilyen jók legyenek, mert az első felvonásban nem sok minden történik. Viszont legalább fantasztikus jelmezeket látunk – Szelei Mónika briliáns munkái ­–, és a női lélek elvan ezzel egy darabig. De azért ez kevés. Beugrik, mintha már láttunk volna ilyet. Ó, persze, a Kripli a Radnóti Miklós Színházban! Az is McDonagh műve, munkásokkal a főszerepben, és pont ilyen lassan építkező, mint a Hóhérok. Ahogyan akkor, itt is már-már azon gondolkozik az ember, miért is íródott ez a darab? Egyáltalán, hogy áll meg a cím, ha hóhérokra nincs többé szükség?

Az örök második

Ezen a ponton eszmélünk a válaszra: ez az egyik vezérfonal. Vagyis az, hogy mi lesz azzal a férfivel, akinek az identitása a hóhérság. Aki ettől érzi magát valakinek. Be tudja-e tenni magát egy másik szerepbe? Ki tudja-e elégíteni őt a kocsmáros lét és/vagy a családjában betöltött pozíciója. Hogy mély válságban van, mutatja az is, mennyire fontos számára az újságíró (Figeczky Bence) vele készített interjúja, amit nyomban ki is tesz a falra. Önigazolást keres egyfelől a múltjára, másfelől a társadalomban elfoglalt helyére.

És megvan a második szál is. Konkrétan a második szó itt a lényeg. Mert ő csak a második legjobb hóhér. Képtelen megelőzni azt az Albert Pierrepointot (Kardos Róbert), aki az egész ország elismerését kivívta – ő egyébként létező személy volt. És mert eltörölték a halálbüntetést, már soha nem is lesz esélye behozni riválisát. Örök második marad. Mit tesz ilyenkor egy gyarló ember? Keres valamit, amiben első lehet, ahol hatalma van. Rátelepszik hát mindenkire, mindent irányítani akaró ostobasággal.

De még mindig nem bontakozik ki a mondanivaló. Akkor sem, amikor beérkezik a történetbe az ellenpont. A választékosan társalgó fővárosi ficsúr, Mooney (Mikola Gergő), aki sem észnek, sem vonzerőnek nincs híján. A kocsmatöltelékek mintha felnéznének rá, az asszony és a lánya a bűvkörébe kerül, és még Wade se tudja kivonni magát a hatása alól. Sejtjük, hogy ő hozza majd a robbanáspontot, és így is lesz. Látomásszerű jelenet készíti ezt elő, de a dráma csak a nyolcvanadik percben üt be, a hóhérsegéd Syd (Csabai Csongor) közreműködésével.

Onnantól viszont már nem azért fészkelődünk, mert kicsit unatkozunk, sokkal inkább azért, mert az elején felbukkanó morális kétségeink újra megtámadnak minket, csak most már jóval nehezebb elhajtani azokat. Anélkül, hogy lelőnénk a csattanót: nehéz szembesülésekkel találkozunk. Mert, hogy a darabból idézzünk, nem derült ki, mire vót a tréfa. Mert magunkra ismerünk, mert megérint minket, milyen könnyű a sodródás, mert megkérdőjeleződik a megkérdőjelezhetetlenségünk. Mert egy pillanatra úgy érezzük, be kellene kiabálnunk, mint egy gyerekelőadáson, hogy: vigyááázz! És főleg azért, mert voltaképpen azt sem tudjuk, kinek is szólna a figyelmeztetés.

Összességében tehát megismételhetjük, amit az elején írtunk. Az előadás jó. A színészek, a jelmezek, a rendezés okán. Hogy a darab jó-e, arra már nem mondunk egyértelmű igent. De valamit mégis tud, mert azóta is azon jár az agyunk: vajon mire vót a tréfa?

(Borítókép: Jelenet a Jászai Mari Színház Hóhérok című előadásából. Fotó: Sipos Zoltán)