Beült az autójába, az erdőbe hajtott, s többé senki sem látta

Hősünk kocsikázni indul, nem tudja, hová. Folyamatosan bizonytalanság gyötri, ez a vezetésben is kiütközik: felváltva kanyarodik jobbra és balra, végül behajt egy sötét erdőbe. Az autó elakad, a hó esni kezd, majd némi merengés után bemerészkedik a fák közé, remélve, hogy talál valakit, aki segít neki. Pedig fáradt és fázik.

Fosse stílusának egyik legnagyobb erénye, hogy elutasítja a direkt értelmezést, mindent az olvasóra bíz. Nem a történet, hanem annak lüktetése, dallama, akkordjai határozzák meg, ettől lesz egyedi, s ettől válik sokféleképpen értelmezhetővé. 

A Fehérség főszereplője bárhol élhet, még neve sincs. Csupán azt tudhatjuk, hogy egyedül lakik, főznie sem kell senkire. Valószínűleg szerelme vagy barátja sincs, akit felhívhatna, amikor problémája akad. Legalábbis nem említ ilyet. És ami mai szemmel furcsa, még a telefonjához sem nyúl, pedig logikus lenne, hogy előveszi, ránéz, kit hívhatna fel, vagy egyáltalán: van-e térerő. Igaz, nem tudjuk időben sem elhelyezni a történetet, csak annyi biztos, hogy a mű 2023-ban íródott, de az nem egyértelmű, mikor játszódik. 

Az angyal és a halál

Jon Fosse finoman játszik az idővel, markában tartja, uralja. Az elbeszélés múlt időben kezdődik, majd ahogy haladunk, többször is a jelenben csúcsosodik ki. 

A férfi egy darabig az elakadt autóban mélázik, majd a távolban egy fénylő teremtményt érzékel, hallja a hangját, látja ahogy közeledik hozzá. Mégis tudja, hogy képzeleg. Később a szüleivel találkozik, akik őt keresik. Őket is hallja, de csak a sziluettjüket látja. Miközben követjük, látjuk, érzékeljük, ahogy az elméje játszik vele, elveszíti a tudatát. 

Hősünk tudja, hogy egyedül van, tisztában van azzal, hogy az alakok csupán a képzelete szüleményei. Például a folyton optimista, izgő-mozgó anyja, vagy az apja, akiből harapófogóval kell kihúzni a szavakat. A szülei segítenék a fiukat, hogy megtalálja a kiutat, de kiderül, hogy ők is eltévedtek.

A főszereplő zavart elméjű, de nem fél. Hiába van tele kétségekkel, mégis olyan benyomást kelt, mint aki valamilyen okból ismeri a sorsát.

Folyton ismétli önmagát, néha egy mondaton belül többször is, ezzel kelt feszültséget, ezért is nehéz abbahagyni az olvasást. Még akkor is, ha időnként idegesítő. Mégis könnyen megbocsátható, hisz mit tesz az ember, ha eltéved a sötétben, keresi a kiutat, miközben tudja, hogy egyedül van. Elöntik a gondolatok, amelyek többnyire ugyanazok, s amelyek ellen küzd.

Hősünk helyzete még durvább, mert ő haldoklik. Haldoklása tiszta, eltűnik minden, ami nem számít. Két dolog marad, a hite, amely reménnyel tölti el, meg a családja, jelen esetben a szülei, akiktől az életét kapta.

Fosse keresztény, ez a műben is megjelenik. Az alakjait talán ebből meríti, bár kicsit közhelyesnek hat. A fénylő teremtményt ugyanis nem nehéz angyalként értelmezni, az arctalan, öltönyös pasasra pedig a halálként tekinteni. 

Alászáll a dantei ürességbe

Egyetértek a Fosse-könyveket gondozó a Kalligram Kiadó igazgatójával, Mészáros Sándorral, aki szerint a norvég író regényei mintha valami furcsa varázserővel bírnának. Erről korábban az Indexen beszélt, és azt is elmondta:

Olyan mélységeket tár fel, és olyan pillanatokat vés az olvasó emlékezetébe, amelyektől nem tud és talán nem is akar szabadulni. Zenei struktúrában gondolkodik, áramlásszerű a szövege, és rengeteg ismétlő fokozást használ, ami egyre növeli a feszültséget.

A. Dobos Éva érzékletes, finom és ritmusos fordításának köszönhetően az eredeti szöveget élhetjük át. 

Sokan „a XXI. század Beckettjeként” emlegetik Fossét, aki prózájában az abszurddal játszik, valóság és képzelet között elmosva a határt. A Fehérség is ezt a ködöt kutatja, miközben a főhős elméje lassan alászáll a dantei ürességbe.

(Borítókép: Jon Fosse. Fotó: Helge Skodvin / Getty Images Hungary)