Stohl András a könyörgés, az agresszió, a megalázkodás skáláján csúszkál

Az ügynök halála nem egy szórakoztató darab. Nem lehet nagyokat nevetni közben, nem erre viszi az egyébként igényes udvarló első randin a kiválasztottját. Hacsaknem tartalmas beszélgetésre vágyik utána. Mert amit garantáltan kihoz belőlünk Miller drámája, az a boncolgatás, a viszonyítás, a tűnődés: hol tartok Lomanhez képest én? Hol tartunk mi?

Vészcsengő

Mondhatnánk, hogy a történethez kell egy életkor. Úgy negyven felett. Akkor egészen biztosan betalál, még idősebben még inkább. De mégsem mondjuk.

Igen. Legyünk akár gyerekek, fiatal felnőttek, középkorúak, nyugdíjasok. Mindenki megtalálja a viszonyítási pontjait. Vagy éppen az azonosulási pontjait. Ez utóbbi talán még riasztóbb.

Az ügynök halála olyan, mint egy vészcsengő. A kérdés, hogy meghalljuk-e abban a zűrzavarban, amiben élünk, ami a fejünkben kavarog. Ahogy életkortól, úgy az életünkben betöltött szerepeinktől is független az üzenet. Legyünk bár valaki gyereke, legyünk apa, anya, családfő, férj, feleség, szerető, rokon, szomszéd, beosztott, főnök − mindnyájan több poszton játszunk, és nem mindig hitelesen. Vagy mert nem tudunk, vagy mert nem akarunk, vagy mert magunknak is hazudunk.

Mintha már a színlap is erre reflektálna. Pálmafák árnyékában mosolyog a Loman család. Kicsit emlékeztet minket a ’80-as évek poszterőrületére, amikor minden második nappaliban az óceán partján állt a Réka szekrénysor. A vágyódás találkozása volt a valóssággal. És épp ezt tükrözi ez a fotó is. Az idilli család képe, amit valójában nem tud megteremteni Willy Loman.

Loman újratöltve

Alföldi Róbert nem először rendezte a darabot. Éppen húsz évvel ezelőtt állította a Thália Színház színpadára, Bodrogi Gyulával a főszerepben. Alföldi azt nyilatkozta, nem elsősorban Miller drámája inspirálta, hanem Bodrogi, akibe belelátta Lomant. Mindig izgalmas olyan előadást nézni, amit máskor, máshol láttunk már, de hogy ugyanaz a rendező, az még különlegesebbé teszi az élményt. Hazudnék, ha azt állítanám, mindenre világosan emlékszem két évtizeddel ezelőttről. Ami azonban mindenkinek beéghetett a memóriájába, azok a hatalmas bútorok, amelyeken ülve még kisebbnek hatott a kisember nyomorúsága, valamint a nagyszerű László Zsolt Biff-alakítása és persze Bodrogi Gyula megrázó Willy Lomanje.

Nem titok, hogy Alföldi egyik kedvenc színésze Stohl András, ezért nem is kérdés, hogy ő volt a rendező fókuszában, amikor elővette a darabot. És már az első lépés is merész volt, a klasszikus színműből ugyanis Bíró Bence dramaturg egyfelvonásost szerkesztett. Ami egyébként nagyon jót is tett az előadásnak: feszesebb lett, dinamikusabb, erősebb zenittel.

Az alaptörténetet aligha kell bemutatni. A Loman család feje utazóügynök, aki a nyugdíj felé jár, de még bizonyítani akar. Felesége igazi háztartásbeli, akinek gyötrelmes élete lenne férje mellett, ha az otthon lenne, így azonban, hogy állandóan úton van, még azt is el tudja hitetni magával az asszony, hogy ők egy boldog család, bár két fiuk már kirepült, mindennapjaiknak nem része egyikük sem.

A kisember drámája

Ahol mi becsatlakozunk, az egy átlagos nap, amikor a két felnőtt srác is hazalátogat.

Alföldi annyira bízik Stohl képességeiben, hogy megengedi magának azt is, hogy a nyitóképben a nézőtérnek háttal üljön Willy Loman. Hosszan, csöndben. Igaza volt, működik.

Árad belőle. Míg egyedül van.

Amint belép a képbe valamelyik gyerek vagy a felesége, már kivagyi lesz, gőgös − és ettől persze még szánalmasabb. Stohl pokolian jó. Már csak azért is, mert őrült nehéz lehet eljátszani a kiszolgáltatottságot, a bizonytalanságot az ország egyik legfoglalkoztatottabb színészének, aki talán még sosem érezte azt, milyen, amikor ő nem kell. De Stohl csodásan csúszkál a szomorúság, a düh, a könyörgés, az agresszió, a megalázkodás skáláján. Kisember voltának megjelenítését jól támogatja a szegényes lakás, a divatjamúlt ruhák is (díszlet- és jelmeztervező: Kálmán Eszter).

És remekül adják ehhez magukat a többiek. Happy (Szécsi Bence), aki már idegesítő mértékben próbál apja kedvére tenni, és valamiféle balanszot teremteni közte és lázadozó testvére között. Biff (Fehér Tibor) a tükör szerepében van, a szembesítés az ő terepe, épp ezért játékában is durvább, nyersebb, hiteles.

Balsai Móni csodásan hozza azt a nőt, akinek már annyiszor mondhatták: válj el! Nem kérdés, hogy családon belüli erőszak részese. Nem kérdés addig sem, amíg a férje meg nem akarja ütni. De nem számít. Mert ő maga magának sem számít. Linda az a visszafogott, megalkuvó és/vagy a férjét valóban szerető feleség, aki mindig ott van, aki bólogat, és aki ebben minden színét elveszíti, szinte elbomlik. Balsai Móni ezt a figurát halk beszéddel, már-már jelentéktelenséget árasztó jelenléttel mutatja meg. Fájdalmas nézni.

Középszerből nullába

Az előadás teljességéhez mindenképpen hozzáadnak a gondosan válogatott mellékszereplők is: Földes Eszter abszolút alkalmas a vágy tárgyává lenni, a kísértő nő gerjesztette konfliktust simán elhisszük neki. Érdekes játék, hogy László Zsolt, aki húsz évvel korábban a kallódó, lázongó Biffet játszotta, most a sikeres példakép, Ben szerepében van. Charley, a szomszéd (Kocsis Pál) szépen mutatja meg az odaadó barátságot, ami egyúttal fel is nagyítja Willy középszerűségét. Amit aztán épp Puskás Dávid remekül adagolt kegyetlensége tol le középszerből a nullába.

Willy Loman megsemmisül. Egész életében nem tudta elérni azt a képet, amit látott maga előtt. Érezzük ezt minden mozdulatában, minden mondatában. A legsúlyosabb pillanat, amikor azt mondja:

Tudjuk, hogy ez lesz a vége, nem a cím miatt, hanem mert erre vezet minden. Az öngyilkosság Willy Loman számára az egyetlen esély, hogy odaadja azt, amit mindig is oda akart adni, amit ő értéknek gondolt.

Annyi felülete, rétege van Arthur Miller drámájának, olyan sok ponton tudjuk általa vizsgálni magunkat, hogy mi mit csinálunk jól, illetve rosszul; mi hol tartunk az életünkben és az álmaink valóra váltásában, hogy feltétlenül megnézésre ajánljuk. Pszichológus helyett akár, vagy épp a terápia előszobájaként.

(Borítókép: Centrál Színház)