Van valami különösen bizarr a katalán szerzőkben – mintha Barcelona csak félőrült írókat termelne ki magából. Bár leghíresebb alkotójuk, Zafón agyi szüleményei sem mindig állnak meg a normalitás talaján, Jaume Cabré gondolatai teljesen új magasságokba emelik az elvetemültséget. Szó szerint.
Bár a könyv egyértelműen rövidebb terjedelmű, mint a korábbi művei, a szerző talán túlságosan is elmerül a szavak és a nyelv tengerében, ezúttal azonban noir formában teszi azt – miközben a stílusjegyeket a saját szájíze szerint rombolja le, majd építi fel újra. A mondatokba ráadásul befecskendezi a mágikus realizmus mozzanatait, valamint intertextuális utalások tömkelegét, mintha nem lenne amúgy is bonyolult a gondolatmenete.
Ismael, az (anti)hős passzív és unalmas életét tulajdonképpen kizárólag az irodalomnak és traumatikus múltja elfojtásának szenteli, a külvilággal szinte semmiféle érdemi kapcsolata nincs, valójában pedig ez okozza a vesztét is.
Akármennyire is próbálkozik, nem tud elfutni önmaga és sorsa elől.
A főszereplő tudatának síkjain haladva odüsszeiai párhuzamokat vélhetünk felfedezni, miközben egy emberi tulajdonságokkal felruházott vaddisznó története is elénk tárul. (A két történet persze a végén egészen meglepő módon összeér.)
Cabré 150 oldalba gyúr össze megannyi univerzumot, párhuzamos, mégis merőben eltérő világokat, viszonzatlan szerelmeket, végzetes asszonyokat, láthatatlan gonosztevőket és előre nem látható fordulatokkal, ezzel is igazolva a noir stílust.
A könyv kicsit olyan érzést kelt az olvasóban, mintha Cabré tényleg csak azért írta volna meg, mert karanténba kényszerült a pandémia alatt, és valamivel el kellett ütni az időt. Mintha hirtelen sok ideje lett volna filozofálni, és azt érezte, ismert katalán íróként tőle ennyi is belefér: hogy néhány irodalmi utalással (a Moby Dick, a Madame Bovary vagy a Bűn és bűnhődés említése) letudja az egészet. Hogy megvicceli a kritikusokat, akik úgysem értik, miről is szól valójában a sztori.
Persze az is lehet, hogy tudatosan és szándékosan írta azt, amit: az irodalom mint az élet mozgatórugója, a legrosszabb körülmények között is értelmet adó motorja. A szerencsétlen fiúból az olvasásnak hála különleges ember válik, csak éppen időközben megbuggyan.
Nyilván nem véletlen, hogy a főhős elbeszélése a baleset pillanatától kezdve elmosódik, kaotikussá válik, valóságos lázálomszerű hatást kelt, és mindenféle jelzés nélkül vált egyik jelenetből a másikba.
Az olvasó azt sem tudja, hol áll a feje, mintha maga is agykárosodást szenvedett volna.
Ez mind izgalmas, csakhogy olvasás után rájövünk, a regény nem több, mint egy óriási motívumhalmaz. Szándékosan érthetetlen, rendkívül olvasmányos, oldott hangulatú kötet, de lecsupaszítva mégiscsak egy intellektuális köntösbe bújtatott, klasszikus irodalmi asszociációklaszter.
Jaume Cabré, Fénykeringő, 2024, Jelenkor Kiadó, 156 oldal, fordította Tomcsányi Zsuzsanna
(Borítókép: Jaume Cabré – Fénykeringő. Fotó: Szollár Zsófi / Index)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
