A macskatemetőben kezdődött, és ott is ért véget a történet

A magam részéről nem szoktam előre elolvasni a filmek, színdarabok tartalmát. Egyrészt mert szeretem a meglepetéseket, másrészt így elkerülhetem, hogy akár negatív, akár pozitív prekoncepció alakuljon ki a fejemben, harmadrészt pedig hagyom hatni az engem érő primer benyomásokat.

A Karinthy Színházat szeretem, romantikus lelkületemnek tetszik, hogy olyan színészek játszanak az előadásban, akik az életben is egy párt alkotnak,

– nagy kockázat nem volt az estében.

Később jön a csattanó

A történet egy macskatemetőben kezdődik, és ezzel rögtön világossá lesz, hogy az angol humort nem fogjuk nélkülözni. Sam Steiner, a szerző adagol is belőle, de nem tolakodón,

Sőt. A sztori maga egyébként alapvetően lassan bontakozik ki. Vagy helyesebb úgy fogalmaznom, hogy a csattanóra sokáig várunk, és akkor értjük meg, hogy minden, ami addig történt, annak ellenpontozását volt hivatott megjeleníteni, amikor eljutunk az igazi mondanivalóhoz.

Ezzel együtt az előadás maga kifejezetten dinamikus, és noha a drámai pont soká jön el, jól elvagyunk a szerelmespár életének felvillanó képeivel, amelyek nem időrendben kerülnek elénk. A két színész, Mikecz Estilla és Mohácsi Norbert tökéletesen felveszik a gyors váltások diktálta ritmust. A jogászként dolgozó Bernadettet alakító Estillában komoly potenciál van, hogy végre filmben, sorozatban is kilépjen a „szép lány” skatulyából, és fajsúlyosabb figurákat is vigyen, csakúgy, mint színházi szerepeiben.

Mohácsinak nagyon jól áll a munkásosztályból jött, ezért állandó forradalmár szemléletű, mégis intellektuális zenész, Oliver karaktere. Kettejük hátországából következően már eleve adott egy feszültség, ami hol visszaveti őket, hol előrébb löki a kapcsolatukat, de mindenesetre jót tesz a nézői élménynek.

A nézői élményt támogatja a díszlet is, amit igen ötletesen alkotott meg Pintér Réka, és remekül társul hozzá a stylist, Csillag Rita munkája is. Nem érezzük öncélúnak a már-már elmaradhatatlan filmes betéteket sem, valóban hozzátesznek a darabhoz Erlauer Balázs videói, Pusztai Béla fényei és az animációért felelős Kovács Gábor Péter ötletei.

140 szó

Valójában Bernadette és Oliver problémái nem sokban különböznek mindannyiunk gondjaitól: karrier, gyerekvállalás, hűség, anyagi biztonság. Ezek mentén hol magunkra ismerünk, hol boldogok vagyunk, hogy minket még/már nem érint a kérdés. (Vigyázat, a következőkben spoiler következik!) Így jutunk el a darab lényegét adó mozzanatig, amire mindaddig csak utalások történtek. 

El tudjuk ezt képzelni?! Még a legszófukarabb ember is megriadna, ha hirtelen bele kellene férnie a mondandójának napi 140 szóba. És itt fordul át az átlagpár átlagélete valami orwelli abszurditásba. Ezzel együtt itt jut el a néző is ahhoz az önelemzéshez, ami a színpadról is árad felé, hogy: mi fontos, mi nem. Mi a mag, ami a lényegünket adja, és mi az ezen felüli, valóságos és átvitt értelmű zaj, ami körülvesz minket. Ezen a ponton rendülünk meg, és lesz igazán mélyre menő a mondanivaló, hogy aztán ki-ki a jelenlegi élethelyzetéből kiindulva élje meg dühösen – mint elvesztegetett lehetőséget, vagy éppen rálegyintve, minden mindegy alapon – azt az egyszerű és értelmetlen közlést: citrom, citrom, citrom, citrom, citrom.

Olt Tamás, a színház igazgatója és egyben az előadás rendezője beavatott, hogy a premier előtt néhány nappal még két részben gondolkodtak asszisztensével, Hűbér Tündével, de egy hirtelen döntéssel kivágtak jó néhány jelentet, így lett az ősbemutató egyfelvonásos. Ez jót tett az előadásnak, mert nem kellett kilépnünk a történetből, és szerencsés azért is, mert a korai befejezés lehetővé tette, hogy elidőzzünk az aulában berendezett fotókiállításon.

E sorok írója pedig hazafelé is csak azon gondolkodik, vajon miről beszélne, és miről nem, ha bele kellene férnie 140 szóba. Mindenesetre az érzéseit 637 szóban tudta megfogalmazni.

(Borítókép: Karinthy Színház)