Verebes György: A kultúrharcnak nem részese, csupán szemlélője vagyok

Verebes György festményei okot adnak a megállásra, szemlélődésre, meditálásra, ha magunkba akarunk nézni, de arra is, ha egyáltalán nem akarunk semmire gondolni, csak lenni. A Munkácsy Mihály-díjas festőművész életművében elsősorban az Alvó titánok és a Mudra című sorozatok kiemelkedők. Ezen festményei arcokat, kezeket és lezárt szemeket ábrázolnak. Az alakok befelé néznek. A művész gyakran hangoztatja: olyan ez, mint az álom, amelyből amúgy rendszeresen szokott ihletet meríteni. 

A kiállítást Wehner Tibor művészettörténész nyitotta meg, aki beszédében egyebek mellett elmondta: Verebes György korábban a test részleteivel, az arcokkal és a kezekkel szembesített, míg az új kompozíciókban már a teljes alakkal demonstrál. Mindehhez segítségül hívja a táncot, a testmozgással, testtartással kialakított kifejezést koncentrálja alakzattá.

A vásznon kimerevített testpillanatok rögzülnek, és az általuk hordozott, általuk sűrített új nézőpontokkal megjelenített testkép által súlyos jelentések tárulhatnak fel. Az arcok és a kezek korábbi, itt is bemutatott kompozíciói, a teljes alak, a teljes test lényeges üzeneteket hordozó elemeiként jelennek meg, de a részlethangsúlyok, a nagyítások a kiemelések révén 

– mondta Wehner Tibor, aki szerint fontos hangsúlyozni, hogy „az arcok titánportrék, a kezek pedig nem egyszerűen kezek, hanem mudrák, vagyis távol-keleti, ősi kézi jógahelyzetek leképezései. Vagyis Verebes műveiről a görög mitológia isteneinek hányatott sorsú, hatalmi harcokba keveredő és a hatalom sújtotta gyermekei néznének ránk, ha felnyitnák szemeiket”.

A test mint tartalomközvetítő

Verebes György húsz éve dolgozik a korábbi, Alvó titánok és a Mudrák sorozatán, amelyet még mindig nem tekint befejezettnek. Az előbbi fókuszában a tiszta, meditatív állapot áll, amely képes túlmutatni azon, ami a hétköznapi életben található. Az Indexnek elmondta: alkotói életútját napjainkban egy külső-belső művészeti megújulás jellemzi.

Nem leszek fiatalabb, öregszem. Hatvanhoz közeledve a testem is nehezebben veszi fel a küzdelmeket, azokat is, amelyeket a gondolatok támasztanak.

Az új sorozata középpontjában az emberi test áll. Motívumrendszere megalkotása során az az igény és kifejezési vágy vezette, hogy az emberi testet mint tartalomközvetítőt kompozíciósan és festészeti technika tekintetében is úgy vigye vászonra, hogy az se klasszikus, se mai, se trendi ne akarjon lenni, csak egy dologra törekedett: a test időn túli átélésének kifejezésére.

A Szóma széma tárlat legfrissebb festményeit szemlélve úgy tűnik, mintha a testek táncolnának. Arra a kérdésre, hogyan van erejük mégis, ha már nehezebben megy a mozgás, Verebes így felelt: „Nem erejük, hanem kényszerük van. A test játéka, mozgása, működése maga egy óriási tánc. A gondolatokat bizonyos szintig könnyű kordában tartani, ahogy az érzelmeket is. Például amikor azt mondom, itt most elszámolok háromig, ám a test esetében ez külön művészet.”

Bizonyos szempontból ez a legnehezebb az önuralom elérése szempontjából. S igazán csak akkor jön létre, ha a testben való létezés mélységes átélése megtörtént. Az új művek fázisfestmények, olyan folyamatok állapotai, amikor a tudat kontrolláltsága, uralma, valamint a test fiziológiai kényszerei találkoznak, és ütköznek egymással

– fogalmazott a Szolnoki Művésztelep vezetője. Hozzátette: ezek a harc, a szükség, a létszomj és az életbe való kapaszkodás kényszerében is megnyilvánulnak.

A flegma szót céltáblájára tűzte

Ami a harcot illeti, a magyar irodalmi és színházi világban egyértelműen jelen van a kultúrharc. De úgy tűnik, hogy a képzőművészetben ez nem ennyire éles. Verebes György úgy látja, talán nem akkora mértékű, mint a verbális műfajokban, de gyorsan hozzátette: „Talán kevésbé jut kifejezésre, de azért itt is megvan.”

A szellemi orientáció kérdése kardinálisan megjelenik a képzőművészetben is. A kortárs képzőművészetnek van egy olyan vonulata – teljesen releváns módon –, amely alapvetően társadalmi, politikai kérdésekkel foglalkozik – ironikusan, kritikusan és dicsérően is.

Verebes témaköre nem ebben a szférában mozog, mert őt az örök kérdések foglalkoztatják. Esetében a kultúrharc másképp jelenik meg. „Ha ma egy író az élet értelméről ír, azt mondják rá: »Közhelyes. Ilyet már nem írunk.« De ezeket a kérdéseket máshogy nem lehet megfogalmazni.”

Az egyik új festménye a Phatos címet kapta. Verebes úgy véli, a kulturális közéletben a pátoszt az érzelmességgel és az ömlengéssel azonosítják, holott szerinte ez nincs így, számára a minél teljesebb módon megélt, átszenvedett élet végrehajtását jelenti. Az elmúlt évezredekben pont ez tette naggyá a művészetet.

A pátosz felvállalása, szemléltetése, közzététele, a szégyenlősség nélküli felmutatása fémjelzi a művészettörténet útját. És ezt mi most eldobjuk, azzal, hogy ilyen megfogalmazásokat manapság már nem szabad használni. Nem elég szikár, nincs benne elég irónia, gúny meg kritika, magyarán nem elég flegma. Az utóbbi szót a céltáblámra tűztem. Ahol a flegmát mint az álkönnyedséget és az álságos kívülállást megtapasztalom, azzal én szemben állok.

Úgy tapasztalja, hogy a mai művészek nem merik a pátosz mélységét felvállalni. Nincs hozzá merszük, mert a közvélemény, a kritika kiutasítja őket. Vannak bizonyos szavak, amelyeket versekben tilos leírni. A szeretet, az út, a vándor például degradálódtak. Szerinte ez kortünet, amely az azonosulás félelméből származik. „A kultúrharcnak nem részese, csupán szemlélője vagyok.”

Megjegyezte, nem becsül le senkit, aki az aktualitásokkal foglalkozik, de úgy érzi, nem ezek azok, amelyek az ő gondolkodását, létezését mozgatják, hanem az, amikor reggel felkel, megmozdítja a testét, és arra figyel, mennyire hajlandó engedelmeskedni a teste a lélek és szellem szándékának, befelé fordulva ezen keresztül is kutatja a saját és az egyetemes létezés mélységeit. „Az öregedő test egyre nehezebben működik, ahogy múlik az idő.” De mindez nem zavarja, mert ez még mindig a lélek és a szellem tánca.

(Borítókép: Verebes György 2018. október 2-án. Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI)