Az irodalomtörténész szerint a Petőfi-film semmit sem mond el a történelem lényeges mozzanatairól

„Egy történelmi film esetében a legfontosabb kérdés nem az, mennyire hitelesek az apró részletek, hanem az, hogy milyen víziót sugall a történelem menetéről, lényeges mozzanatairól. S a film legnagyobb hibája, mondhatnám: vétke, az, hogy e téren nem mond semmit” – fogalmazott a Jelenkor hasábjain Margócsy István irodalomtörténész.

Margócsy István az írásban több kritikus dologra is kitért. Mint írja, 

• a film végén néhány mondat jelenik meg a vásznon, amely felvilágosító információként szolgálhat, inkább történelmi magyarázat, semmint a film történetének szerves része. Ezzel szemben egy igen lényeges információ kimarad az utózöngéből: vajon élve vagy holtan került a „csillagok közé” a hős poéta?
• A film a titokzatos Petőfi-kultuszt ragozza, de a transzcendencia semmilyen formában vagy utalásban nincsen jelen az alkotásban, a mindennapi fiatalember ezáltal nem is nagyon lehetne csodaként, misztikus talányként elkönyvelve.
• „Egy másik mondat azt a tényt közli, hogy Jókai Mór, nem tudni, mi módon, megúszta a rá mért halálos ítélet fenyegetését, s életben maradt – aminek kapcsán minden középiskolát végzett nézőben felmerülhet az érettségi tananyag emléke: Jókait semmilyen módon nem vonták felelősségre, még csak ki sem hallgatták forradalmi tevékenysége miatt.”

Az irodalomtörténész felteszi a költői kérdést: a film kommentárja vajon miért lódít ekkorát? Vagy azt akarják sugallni, hogy „derék magyar történelmi személyiség csak az lehet, akit legalább halálra ítélt a gaz ellenség”?

„A film legelején büszkén hangzik fel az alkotók vállalása: »ahogy történt, és ahogy történhetett volna« – ám az megmagyarázatlan marad, s az alkotók temérdek nyilatkozatából sem derül ki: e kétféle szándék hogyan is érvényesülhet egyszerre, egy műben (amit az egyik alkotó nyilatkozott, miszerint »a filmben a valós eseményeket vegyítik a fikcióval, de úgy, hogy az nem befolyásolja az eredeti történelmi események menetét«, tökéletesen semmitmondó és értelmezhetetlen)” – folytatta Margócsy István, aki azon is eltöprengett, a néző vajon honnan fogja tudni, hogy a film végtelenül zsúfolt világából mennyi a valós és fiktív elemek aránya.

Ráadásul a cselekmények minden ízében hamis (és sokszor ízléstelen) ferdítése nem ad művészi hitelt a filmnek, történeti emlékezésként pedig működésképtelen – teszi hozzá.

Ferdít, de mennyire?

Az irodalomtörténész szerint egy történelmi film mindig rákényszerül arra, hogy fikciós elemekkel bővítse ki az ismert történeti anyagot, a fikciós gesztus mértéke azonban nemigen határozható meg. Ugyanakkor a fikciós elemeknek a milyensége és komolyan vétele már súlyos kérdéseket vet fel. Az irodalomtörténész itt megemlíti A Bridgerton családot és a Becstelen brigantyk című filmet, amelyek történelmi fikciók, de

A film szerinte „azt sugallja, hogy a külső ellenséggel szemben a szabadságért a magyarságnak egységesen kell fellépni (...), de arról a sokat beszélő derék értelmiségi kávéházi fiúk nem tesznek említést, hogyan is értik a szabadságot, s arról sem értesülünk, hogy a nap végén, a forradalom győzelme után most vajon beállt-e az ígért és felesküdött szabadság össznépi állapota, vagy (még) nem”. Margócsy István úgy látja, a film cselekményének befejezése akár ironikusan is értelmezhető lenne, már ha a film szemléletétől nem állna végtelenül távol az irónia.

A magyar történelmi propagandafilmek, amióta készülnek, egy kaptafára vannak szabva: a gonosz ellenséggel szemben a derék, hősi magyar közösség (nép, nemzet), sok szenvedés és áldozat után győz – ám hogy a győzelem után mi következik, hogyan élt a győzelemmel, azt a filmek gondosan elkendőzik

– emelte ki Margócsy István, aki itt az Egri Csillagok, A Tenkes kapitánya, valamint A tizedes meg a többiek című alkotásokat nevezte meg. 

A Most vagy soha! műfaja az irodalomtörténész megítélése szerint a leginkább a 17–18. században uralkodó heroikus vitézi játék típusához közelít: példaadónak szánt hősi tartások szituáció nélküli felvázolása egy meghatározott erkölcsi tartás bemutatása végett, a nemzeti dicsekedés látványos ornamentikájával fűszerezve (ma mindez enyhe politikai-ideológiai vonatkozásokkal kibővítve jelentkezik).

„E műfaj, bár már a 19. század elejére elvesztette érvényét, befolyását s komolyan vehetőségét, úgy látszik, még feleleveníthetőnek tűnt e film alkotói számára, ha posztmodern indulatokkal próbálták is aktualizálni és akciódússá tenni a nagyon száraz sémákat” – tette hozzá.

Az egész film ügye persze azért kínos, mert az alkotók és propagátoraik ki kívánják vonni a filmet a kritika hatásköre alól, ahogy elhangzott az is: ez a mű »nem csupán egy történelmi film, hanem sokkal több ennél«, s amint a film megalkotását nem elsősorban művészi, hanem hazafias aktusként prezentálják, azt is elvárják, hogy a közönség hazafias kötelességből nézze meg a filmet, s nyilván azt is feltételezik, hogy a film hazafias kötelességből tetszeni is fog

– fogalmazott Margócsy István, aki szerint egy ilyen beállítás súlyosan kifogásolható, hiszen nem hazafias kötelességből, hanem esztétikai érdeklődésből kellene megtekinteni és élvezni a filmet – már ha lehet. 

Arra is kitér, hogy ha a filmet az iskolák számára is bemutatják, súlyos károkat fog okozni a magyar irodalmi és történelmi oktatás terén, így Margócsy István bízik benne, hogy a fiatalság a filmből leginkább a verekedésjeleneteket fogja értékelni, de Petőfi Sándor figuráját illetően továbbra is inkább a versekre fog hagyatkozni.

„Hiszen e filmnek hamis volta elsősorban nem a részletek és apróságok torzításaiban rejlik: maga a történelemszemlélet egésze (már amennyiben van neki egyáltalán ilyen) hamis. A történelemhamisítást pedig nem szerencsés hazafias kötelességként prezentálni” – zárta sorait az irodalomtörténész.

A Most vagy soha! című filmről az Index is írt kritikát, amely ide kattintva olvasható el.