Nem akart életre kelni, a konyak segített

„Kényelmes elegancia, egyenes tartás, ápolt, valószínűleg gyakran fodrászolt körszakáll, és mindig barátságos és kissé leereszkedő mosolya, magas férfiaknál magától értetődő. Az akadémiai laudációk egyáltalán nem így szoktak kezdődni, pláne ha a hallgatóság amúgy is szemrevételezheti tárgyát a méltatáson, s ellenőrizheti, gondosan fogalmaz-e az esemény előtt fontoskodó alak. De bocsássanak meg, tőle tanultam, Szakonyi Károlytól, hogy így is lehet” – így kezdte beszédét Orosz István Kossuth-díjas grafikus a Magyar Művészeti Akadémián. Hozzátette:

Azt legföljebb sejtem, hogy azért ő nagyon is láttató prózájában, belejátszott, hogy annak idején dekorációkkal is foglalkozott, dekorációs szakmunkásként. Sőt rézkarcügynökként kereste a kenyerét, amitől azért a magamfajta rézkarcolónak tovább melegszik a szíve. Még ha beismeri is, mármint Károly, hogy egyetlen darabot sem adott el soha

– fogalmazott Orosz, aki után az esemény főszereplője, Szakonyi Károly lépett a katedrához, hogy Élmény és fantázia, avagy a modell az élet című akadémiai székfoglalóját megtartsa.

Érdekes volt megtapasztalni, mekkora tisztelet és érdeklődés övezte a Kossuth-díjas drámaírót. A széles közönség itta a szavait, az előadás minden percét kíváncsian figyelte. Nemcsak azért, mert a 92 éves író negyven-x perces beszéde alatt végig állt, hanem azért is, mert roppant izgalmasan beszélte el a drámáit.  

Meglehetősen szánalmas külsejű

Szakonyi elsősorban három hosszabb lélegzetű írása keletkezésének történetéről beszélt, arról, hogy az élmény hogyan alakul a fantázia révén írásművé. Az első az Emberi üdvözlet című elbeszélés. K.P.-ról, egy szerencsétlen sorsú emberről szól, akit Botos Pálnak nevezett, bajtársa volt a katonaságnál. Leszerelése után többé semmit sem hallott felőle, de hosszú évek múltán egy hajnalon eszébe jutott a neve, aztán kezdett kibontakozni az alakja.

„Akkoriban, ott a századunknál komiszkodásaink célpontja volt, kereste a barátságomat, mert kevésbé voltam benn a heccekben, de mégsem vettem védelmembe. Meglehetősen szánalmas külsejű alak volt, idősebb nálunk, soron túli, önként vonult be, hánytatott sorsa után a katonaságnál remélt társakra találni” – mondta.

Néhány deci konyak

Szakonyi úgy gondolta, ír róla egy kis tárcát vagy novellát. Nekilátott, de úgy érezte, hogy csak fogalmaz, a figura viszont nem akart életre kelni. „Bosszantott, el akartam veti az ötletet, ám nem hagyott békén, ugyanakkor nem értettem, miért nem adja meg magát. Hagyom a fenébe, gondoltam, és nem törődtem vele. Aztán egyik nap, dél körül, bementem az EMKÉ-be, amely zsúfolásig volt. Leültem az egyik asztalhoz, hogy talán írok valamit. Kértem egy szimplát, s akkor beugrott egy mondat:

Micskeiben már volt néhány deci konyak, amikor felszállt a vonatra. Megszületett az első sor, s megértettem: nem lehet akarni. Le kellett tenni róla, hogy a maga törvényei szerint jöjjön létre. Támad egy mondat, vagy csak egy szó. Mint amikor a zeneszerző lejátssza az első akkordot, ami aztán vezeti a témát.

Szakonyi Károly ekkor egyszeriben látta a vasútállomást, az indulásra váró vonatot a nótázó, bevonuló újoncokkal, köztük a főhősét, aki társakat keres, és rá is talál egy kevésbé duhajkodóra, a Micskeire. „Attól kezdve könnyen ment az írás, vagyis bekövetkezett az az állapot, ami Marquez szerint a legközelebb áll a levitációhoz. A történet nyolcvan oldalon megírta önmagát”.

A mű megjelenése után egy jegyzetben azt olvasta, hogy az ötvenes évek torokszorító légköre, a személyi kultusz idejének emberi buktatói vannak az elbeszélésben. „Írás közben csupán a hitelességgel törődtem, az ábrázolás pontosságára, a szöveg atmoszférájára volt gondom, de a kor, amiben az író él, szándék nélkül is bekerül a műbe. Ahogy ott van a hatvanas és a további években született írásokban, bármiről szóljanak is, az író antennái fogják a kor jeleit”.

A Kossuth-díjas drámaíró aztán arról beszélt, hogy Szabó Lőrinc a Vers és valóságban megírta – lediktálta – versei keletkezésének történetét: az élményt, az életmodellt, amit művé teremt a fantázia.

Ahogy az Emberi üdvözlet esetében is, modellre mindig szükségem volt. Anélkül nemigen tudok írni. A modell – a valóság – adja a műhöz az életet, a fantáziához szükséges vérátömlesztést, még a legelvontabb írás esetében is.

– fogalmazott Szakonyi, aki szerint Tolsztoj a maga modelljét látva alkotta meg Anna Kareninát. De ha olvassa, akkor a saját képzelete szerinti Annát látja. A fantázia így köti össze az írót az olvasóval.

Így született a Francia tanya

Szakonyi a hetvenes évek elején egyszer kórházban feküdt, a szomszéd ágyon egy oxigénpalackkal lélegző, beteg fiatalember lábadozott, aki amikor időnként megszabadult a maszktól, beszélgettek. Elmesélte neki, hogy még a hadifogsága idején ment tönkre a tüdeje.

A férfi a háború utolsó éveiben repülő tiszthelyettesi iskolán volt, s a front közeledtével őt is bevetették a dunántúli harcokban. Az egysége aztán kikerült Németországba, s ott francia fogságba esett. „Szerencséje volt, kivitték őt egy tanyára, egy idős gazdálkodó özvegyasszonyhoz, akinek a fia elesett, és a menyével meg annak kisfiával magára maradt. Ezek aztán annyira megszerették, hogy örökbe akarták fogadni.”

Szakonyi érdekesnek találta a históriát, pár szóval feljegyezte, gondolta, majd megírja, ahogy elmondta. De a puszta történet kevésnek, nagyon egyszerűnek tűnt. Ám ahogy lenni szokott, a hallott történet a tudat alatti tovább munkált. S a téma egyszer váratlanul bukkan fel. Valami előcsalja. Eszébe jutott unokafivére hazatérése a francia fogságból, meg a katonaidő az ötvenes évekből, és az egyik szobatársa, akivel együtt szolgált, s akit leventeként a háború utolsó pillanataiban besoroztak és bevetettek.

Ott lappangtak bennem már egy-két évtizede ezek az élmények, amelyek most megvilágosodtak, előtolakodtak, hogy megírhassam a kisregényt, a Francia tanyát

– fogalmazott a drámaíró. A Francia tanyából később tévéfilm készült Radó Gyula rendezésében.

A kép bemozdult, kitágult

A világhírű szerző ezután a Porcelán baba megszületéséről beszélt. Elmondta, a történetet ugyan a fantáziája hozta létre, de emlékeiből minden szereplőhöz akadt modellje. A képzelet csak velük lendült szabadjára.

„A kép bemozdult, kitágult, a történet haladt előre. A képzelet szabad utat kapott, alakokat, környezetet, cselekményt teremtve. Jókai Mór ezt megköltésnek nevezte. Mert volt a valóságnak egy pontja, ahonnan a fantázia elrugaszkodhatott. Jules Renard meg azt mondta: »Képzeletem, emlékezés«.”

Szakonyi Károly székfoglaló előadását a közönség hasonlóképp díjazta, mint a színházban: hatalmas vastapssal.

(Borítókép: Szakonyi Károly 2021. január 19-én. Fotó: Cseke Csilla / MTI)