Már gyerekként sírokat ásott, ez pecsételte meg a sorsát

Az oroszokat ismerve persze nem kell − és nem is szabad − csodálkozni azon, hogy a kortárs irodalom is kitermel magából brutális hosszúságú, az életről lehozó, mégis humorral fűszerezett sztorikkal előrukkoló írókat. 

A Vakond, aki tényleg csak ás

Mihail Jelizarov Sírásó című regényének főhőse, Vlagyimir „Vakond” Krotisev gyermekkora örök bizonytalanságban telik, édesapja miatt ugyanis állandóan költözködnek. A kisfiú gyenge tanuló, ráadásul a szeme is rossz, és gyakran esik verbális bántalmazás áldozatául. Már egész kicsiként érdeklődni kezd a temetők és az ásás iránt, bogarakat temet a földbe, első valódi sírját pedig a katonaság alatt ássa. Az élmény megpecsételi a sorsát, az élet úgy hozza, hogy a fiatal férfi a féltestvére, Nyikita temetkezési vállalatánál kap munkát. Krotisevet a bátyja nemcsak a munkahellyel, de a nőjével, Alinával is megismerteti, a fiatalok pedig azonnal szerelmi viszonyba kezdenek.

Krotisev a rendszerváltás előtt születik, de a történet a posztszovjet érában csúcsosodik ki. Bár kortárs regényről beszélünk, ami szinte napjainkban játszódik, a regény az örök orosz hangulat megtestesítője: kizárólag a technikai vívmányok említése miatt realizálódik az olvasóban, hogy a kötet (és a szerző) bizony a modern kor szülötte, nem pedig Dosztojevszkij kortársa.

Talán sablonosnak hangozhat dosztojevszkiji párhuzamokat felfedezni a könyvben, ám be kell vallani, hogy akarva-akaratlanul is a tragédia filozófiája érződik ki a kötetből: a reménytelenség, az őrület, a halál újra és újra felbukkanó és manifesztálódó gondolatai végig jelen vannak A sírásóban. Mi több, minden az elmúlás körül forog. 

A nagyok hatásai

Hogy Jelizarov a shakespeare-i drámákból (egész pontosan a Hamletből) ismerős sírásó motívumát a comic relief, vagyis a humoros feloldás miatt hozza-e be a sztoriba, rejtély marad, de ebben az esetben is rengeteg párhuzamot lehet felfedezni a főhős és az angol drámaíró karakterei között. A Hamletben a két faragatlan, butácska, ugyanakkor az élethez humorral és kitartással álló sírásó nemcsak a talajt, de legalább annyira a fagyos atmoszférát is fellazítja. Krotisev és Nyikita esetében is ilyesmiről van szó.

A gótikus motívumok realista elemekkel keverednek, de szatirikus és perverz mozzanatokból sincs hiány: a frusztráló és felkavaró minták, valamint a sokszor idegesítővé váló szereplők gyakran ellenszenvet váltanak ki az olvasóból. A regény ezzel szemben javarészt élvezetes, a téma és az írásmód ellenére sem lépi át a lélektani határt. Pont annyira túlzó, hogy az még belefér egy átlagolvasónak is.

A szerző egyes jeleneteket olyan hosszan bont ki, hogy a befogadó úgy érezheti, különálló novellát olvas a regényben: Jelizarov ezzel Victor Hugo stílusát juttatja az ember eszébe, aki több száz oldalon keresztül képes (látszólag) jelentéktelen epizódokat ecsetelni, amelyeknek legfeljebb a mellékszálakban lehet némi szerepük.

A történet a misztikum, a halál és a kőkemény filozófia komolysága ellenére is magában hordozza a szórakoztatást, ami gyakran a furcsaság vagy a gyermeki báj eszközével valósul meg. Nem lenne igazi orosz regény, ha néhanapján nem bonyolódnánk bele a karakterekbe, vagy nem botránkoznánk meg az elő-előkerülő politikai inkorrektségen. Bár a történet indokolatlanul hosszú, a lezárása pedig hagy némi kérdőjelet az olvasóban, a zavarba ejtő regény kétségkívül az idei év egyik nagy dobása lehet.

Mihail Jelizarov: A sírásó
Európa Kiadó, 2024. 816 oldal
Fordította: Iván Ildikó

(Borítókép:  Mihail Jelizarov: A sírásó című könyve. Fotó: Németh Kata / Index)