Férfi még sohasem szenvedett ennyit egy nő miatt

Dolly Alderton a női könyvmolyok körében igazi sztárnak számít, a brit szerző a kortárs romantikus-szórakoztató irodalom egyik zászlóvivője. Ő írta a Szellemek, a Kedves Dolly!, illetve az önéletrajzi ihletésű, a BBC-n sorozatként is futott Minden, amit tudok a szerelemről című regényt. Az író nemrég új kötettel jelentkezett, a magyar fordítás a 21. Század Kiadó gondozásában jelent meg.

pedig neki az összes regénye jó. 

A könyv csavar egyet a sztereotip megközelítésmódon, hiszen egy harmincas éveiben járó férfi, Andy szemszögéből mutatja be egy szakítás történetét. Andyt mindenféle előzetes jelzés nélkül hagyja ott Jen nevű barátnője, a hősszerelmes, szorongásra hajlamos férfi pedig tanácstalan. Minden erejével azon van, hogy a múltba révedve jeleket, célzásokat keressen, és megfejtse, miért is lépett le a csaj, akivel látszólag harmonikus és boldog kapcsolatban éltek. 

Látszólag. Merthogy az örök szingliségbe és önállóságba beleedződött Jen teljesen máshogy éli meg első komolyabb kapcsolatát és az együttlétet, csakhogy érzéseit nem igazán kommunikálja párja felé. Szerelem ide vagy oda, a két fél tulajdonképpen folyamatosan elbeszél egymás mellett, mindkettő él a saját kis fejében, de a közös gondolkodás elmarad.

Andy személyében első olvasásra nem egy nyápic, picsogó személyt ismerünk meg, hanem egy összetört szívű, mégis érzelmi intelligenciára ébredő, szívós személyt.

Azt hinnénk, végig neki adunk majd igazat, hogy Andyt szánni kell, mert a „csúnyarosszkegyetlen” Jen ok nélkül lecserélte őt egy másik pasasra. Egészen addig ringatjuk magunkat ebben a hiedelemben, amíg Jen részéhez nem érkezünk. Bár a történet kilencven százaléka Andy szemszögéből íródott, az utolsó néhány oldal a nő gondolatait helyezi középpontba. 

Ekkor ébredünk rá, hogy az éremnek két oldala van, vagyis Andy mások szerint igenis hajlamos túlzásba esni. Az elkerülő kötődés jegyeit magán viselő Jen az olvasó elé tárja, valójában miért is érezte úgy, véget kell vetnie a kapcsolatnak. Andy más megvilágításba kerül, teljesen új kép alakul ki az olvasóban Jen jellemzése után. Alderton ezzel a résszel nem azt éri el, hogy ellenszenv ébred bennünk Andy iránt, és azonnal Jen oldalára állunk, csupán annyit, hogy végre a női főszereplő érzéseit és cselekedeteit is helyén tudjuk kezelni. Mint egy megoldókulcsot, úgy nyújtja felénk Jen gondolatait. 

Aki Andy viselkedését soknak találná, arra üdítően hathat a zárórész, ráadásul éppen az utolsó jelenetekben rejlik a könyv szépsége. Az „otthagyott” olvasók Andy, míg az „otthagyók” Jen szavaival vigasztalódhatnak, miközben beleláthatnak a másik fejébe, ezáltal pedig talán kicsit önmagukba is. Az érzések és az emberi lét komplexitása tökéletesen kiolvasható Alderton írásából.

Mesterien megkomponált

Bár egy férfi szemüvegén keresztül mutatja be a történetet, a regény valójában a női lélek meg(nem)értésének mintapéldája. A szerző úgy dolgozza fel a mindennapi történéseket, például egy szerelmet vagy szakítást, hogy egyszerre siratja és nyugtatja meg az olvasót. Anélkül ad mankót a női szívnek, hogy túl száraz, szakmai vagy éppen elcsépelt lenne. Közérthető, élvezetes, humoros köntösbe bugyolálja a tanácsokat, az elgondolkodtató és megfontolandó leckéket, az üzenetet.

Dolly Alderton mestere a humoros hangvételnek: a vicces megjegyzésekből, a kortárs szlengből és a csipkelődő beszólogatásokból most sincs hiány, ráadásul nemcsak a főszereplők, de a mellékszereplők is érdekes karakterek, némelyikük sztorija pedig egész jól van kibontva. 

Gyakori, hogy egy-egy regényben a mellékszereplők túlragyogják a főhősöket, a Jó alapanyagban azonban tökéletesen megfér egymás mellett mindenki. A kevésbé fontos karakterek a főszereplők (megértésének) szempontjából legalább annyira lényegesek, mint Andy vagy Jen belső monológjai, ráadásul az olvasó is szimpatizál velük, hiszen belelát a mindennapi életükbe.

Felépítését, tagolását tekintve egy teljesen átlagos, kronologikusan haladó regényről beszélhetünk, néhol időutazással (azaz visszaemlékezésekkel) fűszerezve. Logikusan felépített könyv, a dátumozott fejezetek pedig nemcsak térben, de időben is elhelyezik a történéseket, ezáltal pedig Andy mizériáját is sokkal könnyebb követni. A szerző a könyv alatt többször is változtatja írásmódját, leveleket és csetüzeneteket is beépít a szövegbe, hogy felszakítsa az irodalmi hatást, így teszi nyersebbé és valóságosabbá a történetet.

A változtatás a narráció terén kellemes, de nagyon is szükséges meglepetésként éri az olvasót. A könyv letehetetlen, folyamatosan történik benne valami, olvastatja magát, bár Aldertontól nem is várnánk mást. Valóságszagú, fiatalos olvasmány, valódi érzelmi hullámvasút (pozitív értelmében), ráadásul mindkét nem megtalálhatja benne a neki tetsző elemeket.

Dolly Alderton: Jó alapanyag 
21. Század Kiadó, 2024
Fordította Ács Eleonóra
351 oldal

(Borítókép: Németh Kata / Index)