„Ha az ember szerelmes, akkor mindent megtesz a másikért”

„Nem akarok egy halála után elismert művész lenni. Hiszen itt vagyok!” – mondta stúdiójában Cserbik Rita, ami a VIII. kerület patinásnak kicsit sem nevezhető részén, egy apró kávézóban található. 

Mindenhol festékek, képek, vásznak, ecsetek, két kényelmes fotel és egy egészen egyedi alkotói légkör fogadott minket, amikor leültünk beszélgetni arról, hogy mégis mi hajtja a feltörekvő művészt és hogyan alakult ki a stílusa, amiért emberek súlyos összegeket is kifizetnek, hogy egy részét magukénak érezhessék.

A koronavírus-járvány segített

Cserbik Szegedről érkezett a fővárosba, Instagram-fiókja a Covid alatt robbant be, eleinte nehézséget okozott számára a nyilvánosság elé állnia munkáival, annak ellenére, hogy hatalmas baráti körrel bír.

A Covid előtt nem mertem megmutatni az alkotásaim. Annyira be voltam zárva, hogy nem mertem kitenni magam mindenki elé, hogy egyébként ez a lelkem, ezt csinálom, amikor nem vagyok veletek srácok. De akkor úgy voltam vele, hogyha nem most, mikor? Nem tudtam velük tartani a kapcsolatot, nem tudták, hogy mennyi mindennel foglalkozom. Megnyitottam az Instagramot és nagyon sokan elkezdtek követni, meg visszakérdezni, hogy azta, Rita, te ezt csinálod és így? Először egy érdekesség volt mindenki számára, én pedig igyekeztem megmutatni, hogyan működök. Nekik ez volt érdekes, nekem meg az, hogy nekik ez érdekes. Ekkor fogalmazódott meg bennem a kérdés, hogy miért vártam eddig?

– mondta Cserbik, akinek a követőtábora már nem csak barátokból áll, létrejött egy közösség. Épülésének minden szakaszára rácsodálkozott, ami folyamatos lendületet adott neki ahhoz, hogy még jobban ki tudjon bontakozni, ugyanis semmilyen más tőkéje nem volt, mint a művészetét értékelő közönsége, akiknek meg akarja köszönni  a támogatásukat, szép és nemes dolognak tartja, hogy a művészet jegyében ennyien összegyűltek.

Idővel elkezdett kiállítani, lettek projektek, amikbe bevonták, létrejöttek különböző együttműködések. De hogyan kezdődött az egész?

Szerencsére időben ráéreztek arra otthon, hogy van kreatív vénám. Próbáltam sok mindent, de semmi sem kötött úgy le, mint a színezés. Egy külön tanár is elkezdett velem foglalkozni, így hamar megtanultam az alapokat. Tudtam, hogy nekem ez jó, ebben biztonságban érzem magam és a lelkemet. Aztán ahogyan teltek-múltak az évek, minden gondolatom, illetve az életem is berendezkedett erre. Nem volt kérdés, hogy festőművész leszek. Szerintem szép, amikor valami olyan, ami egyébként te vagy, természetesen tud kapcsolódni az életedhez

– mondta.

Ha az ember szerelmes

A nap hol kisütött, hol a felhők mögé bújt, a stúdióban található képei pedig minden fényviszonyban kicsit más hatást keltettek. Sokszor erőteljes színeket használ, amelyek megadják képei alapvető hangulatát, de egy festményének ezer arca van.

Szerinte alap, hogy minden alkotó a belső vívódásaival is küzd a megvalósítás során. Úgy véli, hogy minden alkotó így van vele, aki tényleg nagy elhivatottsággal igyekszik létrehozni a semmiből valami újat, egy gondolatot előhívni, és azt kép formájában megmutatni. 

Egyszer csak rámutatott egy festményére:

Ez egy üres vászon volt, és most egy témáról van szó, egy történetről. Amíg én végigmegyek ezeken a strófákon, azzal együttesen engem is boncol a téma, illetve a gyakorlat. Benne vagyok, de nem öncélúan, nem ez a cél. Az a jó, hogyha ez tényleg nem egy ilyen push, hanem az alkotó igyekszik együtt gondolkodni a közösséggel. Nekem azért segített sokat a social, mert ott kaptam olyan feedbackeket mindig, amiből tudtam építkezni. Nekem nagyon fontosak az emberek a művészetemhez. Nemcsak nekik alkotok, hanem értük is. Ebben a körforgásban ők is részt vesznek. Együtt élem meg velük ezt az egész kibontakozást, ami zseniális. Nem érzem magam magányos művésznek. 

Arról is beszélt, hogy az új generációnak fontos a like-gyűjtés és az internetes visszajelzések. A social media egy jó lehetőség, amivel ő is él, de számára nem mérvadó, az, hogy hány like-ot kap, vagy hány követője van. Neki az számít, hogy a követői nagy részével személyesen is sikerült találkoznia, úgy véli, ennél csodálatosabb dolog pedig nem is történhet egy alkotó életében. Úgy gondolja, hogy nem a lájkok határozzák meg, hogy valaki mennyire jó, vagy mennyire nem, hanem azt jelzi, hogyan tud kifelé kapcsolódni.

A folyamatok megmutatásával vonja be még inkább a közönséget, hogy a nézők találkozhassanak a teljes történettel. Egy pillanatába telik felvenni, ahogyan csöpög le a festék, viszont az emberek már látnak egy olyan folyamatot, ami nagyon fontos. Vele gondolkodnak, vele várják, hogy megszáradjon. Ezek érdekes mozzanatok, és teljesen más így találkozniuk egy kiállításán a festményekkel, hogy a kezdetektől jelen voltak a folyamatnál. Ez számukra is egy ahaélmény, rácsodálkozás.

Bevált módszere, hogy az élet történéseiből inspirálódik. Keresi és kutatja azokat az eseményeket, amelyekről tudja, hogy jó hatással lehetnek rá, amiből táplálkozhat, és végül óriási energiával tud robbanni. 

Az emberek reménykednek és keresik a szépséget, úgy, hogy közben odafigyelnek az apró mozzanatokra ebben az óriási káoszban

– fogalmazott, hozzátéve, hogy a szemével ugyan nem láthatnak, de a lelkével igen. Szerinte az alkotó akkor éri el a célját, ha a lelkületet megérti a közönsége. Neki ezt pont az ÚGYFEST kiállításával sikerült átadnia. Bemutatott egy élő performance-t, hogy lássák, hogyan tud átszellemülni, amikor alkot. Nála van egy kikapcs, kell a zene, kell a mozgás, és kell a lendület, a csapás. Így épül fel egy képe.

Ezzel a különleges alkalommal kapcsolatban elmondta, hogy nem ott festette meg teljesen egészében a képeket, csak ott fejezte be őket, ment egyiktől a másikig és a közönség követte őt. Akkor észre sem vette, csak amikor megfordult. Furának találta, hogy miközben az alkotás természetes állapotában volt, mások is jelen lehettek. Amikor viszont meglátta a „gyönyörű, ragyogó tekinteteket”, azt érezte, hogy megérkezett. Szerinte senki sem láthat az ő szemével, ő se máséval, de ha közel engedjük a másikat a lelkülethez, akkor sok minden történhet, és azzal taníthatunk.

Cserbik folyamatosan azon dolgozik, hogy a kortárs művészetet eljuttassa az emberekhez, önmaga érvényesítése csak másodlagos. 

A kortárs ügyét mindig fontosnak tartottam. Nekem ez a szerelmem és tudom, hogy nagy klisé, de ha az ember szerelmes, akkor mindent megtesz a másikért. Így van ez valahogy itt is

– mondta.

Nők és a kortárs

Szóba került még a nők helyzete a kortárs magyar művészetben, amelyről úgy vélekedett, van még hova fejlődni. Úgy érzi, hogy vannak olyan lehetőségek, amikre esélye sincsen. De nem használták ki soha. Nem is tudták volna, mivel tudatosan teszi a dolgát, építi saját világát.

Volt már azzal problémám, hogy nő vagyok, de ez inkább félreértésekből adódott. Vonzó tud lenni, ha valaki mindent a kezében tart. Nekünk női alkotóknak is oda kell figyelnünk a prezentálásra, mert félre tudják érteni, de ez fordítva is igaz. Mindenkinek oda kéne figyelnie a saját részére és a másikra is.

Egy művészt akkor lehet igazán megismerni, ha saját maga meséli el, ki is ő valójában. Elárulta, hogy nem tartja magát sem spirituálisnak, sem földhözragadtnak. Két lábbal áll a Földön, ahonnan bármikor képes elrugaszkodni.

Festményeket vásárolni sosem volt olcsó mulatság, azonban a fiatal festőnő több együttműködésben is részt vesz, így kevesebb összegért is elérhető néhány alkotása. Munkái láthatóak telefontokokon, táskákon, ruhákon, de így sem veszítenek művészi értékükből, csupán népszerűsítik a kortárs festészetet. 

(Borítókép: Cserbik Rita. Fotó: Szollár Zsófi / Index)