„Istenem, de szeretem az íreket.” Ennyi. Gondolatban csak ennyit bírok kinyögni, amikor az utolsó oldal végére érek. Caroline O’Donoghue, ezt jól eltaláltad… Az ír irodalom megszállottjaként, James Joyce-on és Seamus Heaney-n nevelkedve elfogultnak tűnhetek, de az a „baj”, hogy a kortárs ír költők művei is legalább annyira a kanapéhoz szegeznek, mint elődjeik. Vagy a metró üléséhez. Vagy az ágyba. Vagy oda, ahol a könyvet éppen olvasom.
Az ír kortárs irodalmat dualista beütése teszi igazán megnyerővé: Maggie O’Farrell Hamnetje és Egy házassági portréja több száz éve is íródhatott volna, míg Sally Rooney regényeinél keresve se találnánk modernebb hangulatú olvasmányokat.
O’Donoghue is inkább az utóbbi tábort erősíti. A szerzővel már korábban is találkoztam: 2020-as Scenes of a Graphic Nature című regényét szerettem ugyan, de nem került fel a kedvenc könyveim listájára. A Rachel-eset azonban igen. Szigorúan véve nem kortárs regény, hiszen a történet a 2010-es évek elején csúcsosodik ki, de bárki, aki ebben az időszakban volt tinédzser, esetleg fiatal felnőtt, azonosulhat a történet szereplőivel.
Hallásra szórakoztató irodalom, olvasásra már kevésbé derűs felnövéstörténet. Úgy kezdtem bele, mint egy vicces történetbe barátokról és szerelmesekről, hiszen a fülszöveg is ezt sugallja. Való igaz, hogy a barátság és a romantikus kapcsolatok nagy hangsúlyt kapnak a sztoriban, ám a regény minden, csak nem vicces. Pontosabban nemcsak vicces, hanem sokszor nagyon is komoly témák vet fel és boncolgat.
A regény főhőse, a húsz év körüli Rachel roppant komplikált, összetett hősnő. Indulatos, vad, naiv, se nem gyerekes, se nem koravén, pont úgy viselkedik, mint kortársai. Szívére, semmint az eszére hallgat, emiatt sokszor megfontolatlan, ostoba döntéseket hoz. S bár felelőtlensége miatt gyakran nehezünkre eshetne megkedvelni, mégis van benne valami, ami miatt nem tudjuk nem szeretni.
A regény másik kulcsszereplője James Devlin, Rachel meleg szobatársa. Mivel Rachel egyes szám első személyben mesél, a fiúról annyit tudunk meg, amennyit Rachel átad nekünk: néha túl sokat, néha túl keveset. A két főhős közti plátói szerelem jó kiindulópontja a regénynek, ám a központi romantikus szál a két fiatal, illetve egy főiskolai professzor, dr. Fred Byrne között szövődik. A szerelmi háromszög (Byrne feleségével együtt négyszög) rányomja a bélyegét az egész történetre, illetve az összes fontosabb karakter viselkedésére és döntéseire.
A retrospektív narráció különös olvasási élményt ad.
A főhős maga meséli el fiatalkori énjének kálváriáját durván tíz évvel az úgynevezett Rachel-eset után. A harmincas éveiben járó nőnek már többé-kevésbé benőtt a feje lágya, beszámolójából kiérezhető korábbi lénye feletti ítélkezése, véleményformálása.
A kiszámíthatatlan cselekmények és fordulatok minden fejezetben kellemes meglepetést okozhatnak, a történetbe mégsem bonyolódik bele az ember. Bármikor is hagyjuk abba az olvasást, utána könnyű felvenni a ritmust, már ha képesek vagyunk letenni a könyvet.
Írország mint helyszín szervesen beépül a történetbe, nemcsak említik, de használják is az adottságait. Az ír habitus, az ír szokások, helyszínek és problémák mind megjelennek a történetben: a nép abortuszról formált véleménye és merev politikája, az angolokkal kapcsolatos meggyőződésük, a 2008-as válság és az LMBTQ-kérdés mind meghatározó elemei a regénynek.
A könyv rávilágít, hogy a rajtunk kívül álló dolgok − a gazdaság, a politika és mások véleménye vagy téveszméi − hogyan befolyásolják az életünket.
Bár A Rachel-eset a fiatalságról, a szívfájdalomról, a reményről és a bizonytalanságról szól, a szerző (főhősünk szemszögéből) úgy írja le ezeket a hétköznapi problémákat, mintha a világ legtragikusabb dolgai lennének. A fiatal lány elképesztő intenzitással éli meg a történéseket, és éppen ilyen beleéléssel meséli is el azokat.
Talán éppen ez az intenzitás hiányzik sok kortárs regényből, és talán éppen emiatt olyan élvezetes olvasmány ez a könyv. Caroline O’Donoghue tökéletesen megtalálta a hangsúlyt a romantika és a realizmus között. Egy olyan könyvet írt, amely azon kívül, hogy valódi lelki szemetesként szolgál egy, a napjainkban hasonló szituációkba kerülő fiatalnak, szórakoztató irodalmi élménynek és generációs korrajznak sem utolsó.
Caroline O'Donoghue: A Rachel-eset
Athenaeum Kiadó / 2024 / Fordította: Vándor Judit
352 oldal
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
