Azahriah Skóciában is letette a névjegyét, méghozzá a kétmillió érdeklődőt vonzó fesztivál idején

Kapunyitás este hétkor, én percekkel előtte veszem be a kanyart a klub felé. Pontosabban csak venném, ha nem ötlene a szemembe a szórakozóhelytől körülbelül ötven méterre levő kocsma teraszán egy Azahriah feliratú pulóver. Na, ezek is a koncertre jönnek, gondolom magamban, aztán meglátom a crew szócskát a felsőn. Először fel sem fogom, hogy ez bizony a stáb, aztán néhány tizedmásodperc múlva a szemem automatikusan Azahriah-ra vándorol. Mert hogy ott ül ő is, zenészei és a menedzsment körében, önfeledten, két perccel a kapunyitás előtt.

A kapunyitás persze nem neki szól, sokkal inkább a közönségnek, mégis megmosolyogtató, hogy Edinburghban még ez is belefér: itt alig egy órával a koncert kezdete előtt vígan sörözget a társaival, miközben a rajongók mit sem sejtve halad(hat)nak el mellette. Azahriah jelenléte Skóciában nem mindennapos – konkrétan most jár itt először –, a hallgatóságnak talán meg sem fordul a fejében, hogy belé botolhat. 

Persze szemfüles újságíróként az ember tekintete valamilyen csoda folytán mindig rááll a lényegre, így eshet meg az, hogy a klub felé menet megtörténik a zsurnaliszta és a sztár közötti bemutatkozás. Kézfogás, fotó, miegymás, majd azt mondja:

Akkor most, gondolom, írsz majd a koncertről…

Honnan tudja?

Azt is odasúgja, hogy a koncerten nem lesz autotune – ezt senki nem is feltételezte –, majd a menedzsment egyik tagja, KRSA, azaz Lord Panamo megkérdezi, én is ittam-e a BrewDogban, ahonnan ők jönnek. (Azi közben hangsúlyozza, milyen jó volt a sör.) Nem, felelem, ma már nem, különben is, négy napja itt vagyok a Fringe-en, a Recirquel Paradisum című előadására jöttem ki Edinburghba. 

„Milyen volt?” – érdeklődik. Őket is meghívták a recirquelesek, de Aziék jönnek-mennek, így most kihagyják a magyarok műsorát. Sajnálhatják, mert az előadás pazar...

Vérbeli magyar közönség, néhány brittel fűszerezve

Ismerős érzés járja át a testem, amikor bekanyarodok az eldugott kis utcácskába, amely a főútról nyílik. 2019 januárjában jártam először a La Belle Angele-ben, a RuPaul’s Drag Race tizedik évadjának győztese, Aquaria műsorán. Akkor a kísérőmmel – valószínűleg – mi voltunk az egyetlen magyarok, most szinte mindenki a honfitársam. Még ha a többség nem is Magyarországról érkezett a koncertre...

Egy pillanatra Budapesten érzem magam, a környezet kicsit az V. kerületet idézi, a sarkon egy maroknyi magyar kiabálja egymásnak, hogy „Ott megy az Azi!”. Ott, bizony, de a jelenet nem kelti fel sokak figyelmét. Valószínűleg azért, mert a többség ekkor már a klubban várja a kezdést, az állítólag hatszáz férőhelyes szórakozóhely bizony megtelt,

A bejárathoz érve stabil internet hiányában bajlódom egy sort a jeggyel, de felesleges aggódnom, mert a két biztonsági őr mosolyogva átenged, rá se néz a mobilomra. Bent azért elkérik a belépőt, így felmutatom a QR-kódot, a jegyszedő lány pedig kihúzza a nevem a listáról, rányom egy pecsétet a csuklómra, és jó szórakozást kíván. Ennyi volt. Semmi macera, semmi formalitás, semmi sorban állás: mintha egy házibuliba érkeznék, a hangulat szuper, pedig a koncert még el sem kezdődött. A klub dolgozói mind skót angolt beszélnek, minden bizonnyal helyiek, akik először találkoznak az Azahriah-jelenséggel.

Bent zömében magyar szót hallok, a mosdók előtt például egy nagydarab férfi tapos véletlenül a lábamra. Elnézést kér, természetesen magyarul, meg sem fordul a fejében, hogy skót lennék. Kiderül, hogy ő is magyar, de korábban csak kisebb, vidéki Azahriah-koncerteken járt. Hát, ez sem a Puskás, ellenben sokkal intimebb és közvetlenebb koncertnek ígérkezik, nem is kell ecsetelni, hogy miért.

Közeledik a kezdés, a Facebook-esemény fényében fél kilenccel számolok, de legnagyobb meglepetésemre már 20 óra 15 perckor elkezdődik a jól ismert visszaszámlálás, megszólal a zongora, végül pedig az Introvetrált dal, és megérkezik közénk Azahriah. A közönség felsikít, pont úgy, mint otthon, pont úgy, mint a legnagyobb arénákban, csak éppen kisebb kiadásban. Itt nem a méret a lényeg, hanem az atmoszféra, amire nem lesz panasz, ezt már előre látni.

Már a második szám, a Miafasz után rázendít a közönség, visszhangzik a Ria, ria, Azahriah, a bulizók nem hazudtolják meg önmagukat, ilyen ez a magyar virtus. Azahriah az utóbbi időkben játszott setlisttel érkezik, jön a Casa de papel, az emulator, az aight, a téveszmék és a többi, igaz, egy rövidebb klubkoncerten vagyunk, így néhány számot levágott a listáról.

Mellettem két brit csaj táncol, majd’ szétesnek, úgy nyomják, na, ők echte britek, kétség sem fér hozzá. Akcentusukból ítélve inkább angolok, semmint skótok, mindegy is, a hozzám közelebb álló lány csípőből vágja az angol dalok szövegét, miközben néha odaszól a barátnőjének, hogy éppen a kedvence megy. (Ezt alaphangon háromszor eljátssza.) Egy szó, mint száz, a közönség soraiban nem csak magyarok vannak.

Azahriah is legalább háromszor kiszól a közönségnek, hogy

Gyönyörűek vagytok!

Az ember szereti azt hinni, hogy a sztárok csak a jó benyomás érdekében sütik el egy-egy koncerten, hogy ez a legjobb közönség és buli, amit valaha átéltek, de ebben az esetben nem lennénk meglepődve, ha valóban így érezne az előadó. Nem hisszük, hogy belelátnánk a dologba valami nem létezőt, szerintünk Azahriah valóban szeretettel fog visszagondolni erre az estére.

Látszólag sokkal felszabadultabban mozog a színpadon, mint a megakoncertjein, ráadásul magához képest egész sokat kommunikál a közönséggel, ami szintén pluszpont. Tekintve, hogy többször elmondta, nagy vágya az utcazenélés, nem meglepő, hogy komfortosan érzi magát táncosok, hatalmas díszlet és látványelemek nélkül, amikor kizárólag a hangjára és a hangszereire fókuszál.

Nem kell sokat várni a millió dolláros kérdésre, vagyis, hogy hányan jöttek Magyarországról, és hányan Skóciában élő magyarok. Nos, amennyire az a feltartott karok arányából leszűrhető, a közönség kétharmada, sőt háromnegyede skóciai magyar, de több tucat rajongó érkezett az anyaországból is. 

DESH nélkül sem áll meg a buli

És akkor felcsendül a ceremónia, DESH bevonuló száma – igen ám, csakhogy DESH sehol, mondjuk nem lepődünk meg, mert már az utcán sem láttuk őt a csapattal. Mint kiderül, Azahriah most egymaga fogja végigtolni a bulit. Életében mindössze másodjára játszik úgy, hogy nincs mellette zenésztársa. 

A közönség nem háborodik fel, elfogadja, hogy ilyen ez a popszakma, Azahriah most DESH nélkül adja elő az egyik korábbi közös számot, a Tisztán iszomot, illetve az utóbbi időszak legnagyobb durranását, a Rampapapamot is. Utóbbinál Young Fly is hiányzik a felhozatalból, csak Lord Panamo dobja be magát a közösbe, de nem rohan ki az ismerős fehér szettben és kalapban, hanem a színpad széléről, civilben nyomja el a részét. DESH hiánya a közös daloknál érezhető, Azahriah csak néhol énekel bele a részekbe, amelyek eredetileg nem az övéi.

A buli azonban nem áll meg, igaz, mintha kicsit úgy éreznénk, az itteni közönség nem énekli DESH részeit úgy, mint a magyarországi koncertek hallgatósága. Bár az előadó kérte, hogy a rajongók „segítsenek neki énekelni”, ezeknél a verzéknél többször csak a zene megy. DESH hiánya miatt nem hangoznak el az Azi-koncertek leginkább bulizós számai, a közönségkedvenc Pullup, a Papa és a Habibi sem. Sebaj, cserébe nincs hiány örömzenélésből, a számok közötti önfeledt gitározgatásból, és persze a zenészek, Ceryak István dobos, Gerendás Ruben basszusgitáros, Szabolcsi „Fészek” Bence gitáros, valamint Szarvas Dávid kongás rövid szólóiból sem.

Az egy és negyed órás koncert szokás szerint a Mind1-gyel zárul, szintén kizárólag szóló előadásban, de ezt a dalt ma már az is ismeri, aki azt sem tudja, ki az az Azahriah. A közönség egy emberként búcsúztatja az előadót, aki szerint a Fringe alatt Edinburghban fellépni „nagyon nagy lehetőség”, és örök élményként fog megmaradni benne, hogy koncertezhetett ebben a csoda szép városban.

Minden skóciai magyar ismeri

Másnap hajnalban a lakásom előtt vesz fel a taxi. Természetesen angolul köszöntjük egymást a sofőrrel, miért is ne, ő csak értem jött, nem az élettörténetemre kíváncsi. Beülök mellé, és small talkolunk egy sort, mire feljön a munka témája. Kérdezi, hogy mivel foglalkozom, mondom újságíró vagyok Budapestről. A középkorú nő szeme felcsillan, azt mondja – egyelőre angolul –, hogy ő is odavalósi, ott nőtt fel, tizenegy éve költöztek Skóciába. Hirtelen magyarra vált, és teljesen ledöbben, amikor magyarul válaszolok neki. Azt hitte, Budapesten élő skót vagyok. Nos, nem. 

Azahriah-ra jöttél, mi?

– mosolyodik el.

Ennyire nyilvánvaló lenne? 

(Borítókép: Azahriah skóciai koncertje augusztus 11-én. Fotó: Gáll Anna / Index)