Mégsem olyan rossz dolog a színház, csak itthon sok lagymatag produkciót látok, vetődött fel bennem, amikor kisétáltam az aznapi harmadik előadásról, amit megnéztem az Edinburgh Fringe-en.
Az évi mintegy kétmillió érdeklődőt a skót fővárosba csábító kulturális eseménysorozat keretében annyi színdarab közül válogathattam, hogy kis híján belefulladtam a felhozatalba. Táncos darabok, zenei estek, koncertek, kiállítások, miegymás. Én mégis három színházi produkció mellett tettem le a voksom, holott idejét sem tudom, otthon mikor ültem be utoljára egy előadásra.
Délelőtt Oscar Wilde megszállottjaként a The Picture of Dorian Gray című darabot néztem meg, ebéd magasságában (az utcán a kezembe nyomott szórólap hatására) a Lads of the Fliesra esett a választásom, míg délután az ígéretes narratíva és promóciós kép láttán a Little Beast című előadásra ültem be.
Amikor kiválasztottam a szóban forgó produkciókat, még nem tudtam, hogy kizárólag női színészek játsszák majd a szerepeket. Férfi karakterek ide vagy oda, mindhárom bemutató összes szereplője nő volt. (Később kiderült, hogy női társulatok által életre hívott előadásokra ültem be, holott a darabok leírásából nem gondoltam volna, hogy egyetlen férfival sem lesz dolga a közönségnek.)
Ami azonban a csupa színésznőnél is jobban meglepett, az a darabok minősége volt: feltörekvő társulatok előadásait láttam, de talán a három legjobb színházi produkció volt, amelyekre az elmúlt 26 évben beültem. Kivéve persze Suzie Miller Prima Facie című drámája, amelyet a londoni Harold Pinter Theatre-ben láttam 2022 májusában, és amelyben kedvenc színésznőm, Jodie Comer alakított maradandót. De hát az is az Egyesült Királyságban, nem pedig Magyarországon volt…
Mire való a Fringe, ha nem arra, hogy megkérdőjelezzük, hogyan tekintünk a művészetre és annak (színpadi) megjelenési formáira? Oscar Wilde viktoriánus klasszikusát, a Dorian Gray arcképét az Emanuel Theatre Company (ETC) hozta el a Fringe-re. A kizárólag női szereplőkből álló színészgárda új, izgalmas oldalról közelítette meg az eredeti sztorit. Igazi kortárs, Z generációs utalásokkal és poénokkal, valamint univerzális csattanókkal telepakolt előadást mutattak be a theSpace on the Mile (így írják!) rendezvénytér egyik apró termében.
Az első néhány percben kínosan fészkelődtünk, a bugyuta jelmez és a hülye, affektáló kiejtés hallatán nem sok jóra számítottunk, de úgy voltunk vele, hogy egy pályakezdő fiatalt látunk, nem kell szegény lányt véresen komolyan venni. Az első jelenet után azonban fordult a kocka, megjelent a második, végül a harmadik és a negyedik szereplő is, a darab ritmust váltott, és egészen az utolsó percig elszórakoztatott.
Dorian pofavágásaival nem bírt betelni a közönség, csakúgy, mint a festő, Basil affektálásával, ami a produkció elején még kínosnak tűnt, de mint később kiderült, remekül illett az összképbe. A Lord Henryt megformáló hölgyemény tűnt a legprofibb színésznőnek, de a Mrs. Leaf, illetve a tragikus sorsú Sibyl bőrébe bújó lány is remekül hozta a dramatikus női hősöket.
Oscar Wilde híres regénye egy hiú és hedonista férfiról szól, aki eladja a lelkét, hogy a portréja öregedjen meg helyette. Itt is erről volt szó, csak éppen kicsit kiszínezve. A szellemes, wilde-i fordulatokkal meghintett bohózat nemcsak a nyelvi fordulatok miatt volt pazar, de modern elemekkel, például ABBA- és Robbie Williams-slágerekkel is operált az univerzális szórakoztatás jegyében.
A hangulatra egyetlen percig sem lehetett panasz, a karikatúraszerű előadásba még a minibakik is belefértek, a néha (szándékosan) amatőrnek tűnő jelenetek pedig még természetesebbé és aranyosabbá tették a játékot.
A kizárólag nőkből álló produkció az identitás fogalmát vizsgálta, reflektált az önképünkhöz való viszonyunkra, valamint arra, hogyan és miért próbáljuk elrejteni az igazságot a világ elől. És bár nem ez a legautentikusabb Dorian Gray-feldolgozás, a kiváló szereposztásnak és a páratlan humornak hála szerethetőbb adaptáció aligha készült a világhírű regényből.
A következő produkció sem okozott csalódást, életemben nem hallottam még annyi nevetést egy előadáson, mint a Student Theatre at Glasgow Lads of the Flies című darabjának bemutatóján. Volt olyan néző, aki szó szerint lefordult a székről, mások nevetése pedig annyira intenzív volt, hogy nem csodálkoztunk volna, ha a színészek is elkuncogják magukat a röfögő röhögés hallatán.
Az előadás beharangozója így ír a darabról: „Amikor négy tinédzser fiú eltéved a vadonban, úgy veszekednek, flörtölnek és paráználkodnak, hogy arra kényszerítik a nézőt (és a szereplőket), hogy feltegyük a kérdést:
Van-e remény a modern férfi számára?
Az iskola rögbikapitánya, Lewis falkavezérré nevezi ki magát, és megfogadja, hogy biztonságba helyezi társait. Igen ám, csak közben igyekszik nem beleszeretni gyerekkori legjobb barátjába, Kieranba. Ahogy a csapat kezdi szem elől téveszteni a civilizációt, Lewis pedig egyre nehezebben rejti el az érzéseit, a csoport kénytelen megkérdőjelezni mindent, amit eddig a lányokról, a rögbiről és a világban elfoglalt helyéről gondolt.
Hogy mihez lehetne hasonlítani az előadást? Nos, képzeljük el a Netflix egyik legzseniálisabb és legviccesebb sorozatát, a Lányok Derryből (Derry Girls) karaktereit és hangzását (a szereplők között ír és északír is van…), és keverjük össze a közönségkedvenc LMBTQ-szériával, a tinédzser közönséget megszólító Heartstopperrel. Nos, valahogy így néz ki a Lads of the Flies, amelyet a glasgow-i diákszínház négy fiatal tehetsége adott elő.
A történet érdekessége, hogy ebben a sztoriban az összes karakter fiú, egyetlen női alak sincs a darabban, de itt is csak női színészek álltak a színpadon. Mi több, mindannyian diákszínházasok, azaz valódi pályakezdők, mégis olyan természetesen hozták le az előadást, mintha semmi nem lenne könnyebb. A darab a metaszínház elemeit és az innovatív, nemek közötti szereposztást felhasználva komikusan, queer és feminista szemszögből vizsgálta a mű alapjául szolgáló A Legyek Ura című történetet.
Az 50 perces műsorban számos popkulturális utalás adta a humor zömét, a produkció ráadásul pontos betekintést nyújtott a pubertás, a szexualitás, valamint a modern férfilét időszerű témáiba. A darabot Grace Donaldson írta és rendezte, a rendezőasszisztens Sophie Gattis.
A Mad Bad Productions Little Beast című előadása egészen más élményt nyújtott, mint a két humoros hangvételű műsorszám, amelyeket a nap első felében láttam.
Meddig mész el, hogy visszavágj az exednek, aki összetörte a szívedet?
− tette fel a kérdést a produkció, amely az 1800-as évek legbotrányosabb viszonyának kreatív újragondolása volt, kortárs vonatkozással fűszerezve.
Az időtlen sztori középpontjában két nő, a XIX. században élt Lady Caroline Lamb, valamint XXI. századi megfelelője, Caro állt.
A színészek Ugyanazt a történetet adták elő, kétszáz év különbséggel.
A darab a paradoxonok mintaképe: merész, mégis egyszerű, kényelmetlen, mégis örömteli, gyengéd, mégis kemény. Voltak megmosolyogtató jelenetek, elgondolkodtató párbeszédek és könnyfakasztó monológok, mégis a lányok összhangja tette igazán működőképessé a produkciót. Úgy mozogtak együtt a színpadon, mintha erre a darabra születtek volna.
A hat lányból álló Mad Bad Productions csapata ennek ellenére nem is lehetne különbözőbb − származásukat tekintve legalábbis biztosan. Argentin, francia, amerikai és persze brit származásúak, az a közös bennük, hogy mindannyian a fontainebleau-i színésziskolában tanultak. A társulatot 2023-ban alapították meg, a csapat pedig kortárs narratívákat adaptál a színpadra.
A történelmi vonatkozások mellett persze a Little Beastből sem maradhattak ki a kortárs elemek, bár a napjainkban játszódó párhuzamos történetszál miatt itt kevésbé szúrtak szemet a modern mozzanatok, inkább természetesnek tűntek.
(Borítókép: Student Theatre at Glasgow)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
