A különleges érdekesebb, mint a tökéletes. Az embert olyanná teremtették, hogy nem szereti az unalmast, mindig vágyik valami újra, valami izgalmasra, de tart is tőle. Az a bizonyos „melyik ujjamba harapjak?” érzés. Maradjon az ismerős, komfortérzetet nyújtó élménynél, vagy nyissa meg az elméjét az ismeretlennek? Van, hogy utóbbi győz. Mert az ember kíváncsi, a kíváncsiság pedig kifizetődő. Amikor pedig elengedi az előítéleteket, pompás és varázslatos dolgok bontakozhatnak ki a szemei előtt. De a kibontakozás nem véges: végeláthatatlan impulzusok tárháza vár arra, aki ezt az utat választja. A Paradisum pedig pontosan erről szól.
A Recirquel újcirkusztársulat egészen Skóciáig utazott, hogy bemutassa a Vági Bence rendezte, Paradisum című előadását, amely produkció végén egyetlen gondolat fogalmazódik meg a nézőben:
elképesztő, hogy mire képes az emberi test.
Eső és egyre erősödő szél ide vagy oda, a műsor kezdete előtt fél órával már hosszú sor áll az Edinburgh központjában található Assembly Roxy bejáratánál, amely hely három és fél hétig (augusztus 1. és 24. között) ad otthont a Recirquel előadásának.
Ők mind hozzánk jönnek
– súgja oda a társulat egyik tagja, én pedig megfordulok, és konstatálom, hogy valóban szép kis tömeg gyűlt össze, egészen a szomszédos utcáig kígyózik a sor. A társulat már ötödjére vesz részt a Fringe-en, idén is a fesztivál legnagyobb produkciós cége, az Assembly meghívására utaztak a skót fővárosba. Ha más nem, ez már önmagában garancia arra, hogy a Fringe közönsége bizony évről évre kíváncsi rájuk.
A Recirquel előadásában a kortárs tánc keveredik a cirkusszal, a földön és a levegőben egyaránt. A produkciót hat artista adja elő, hat különböző zsánerben:
A Paradisum a világ pusztulását követő újjászületés mítoszát kutatja. Arra keresi a választ, miként létezhet az új ember ebben az édenhez hasonló, utópisztikus állapotban. Az előadás során az új teremtmények a körülöttük lüktető természeti erőből bontakoznak ki, hogy a megtisztulás, születés, ébredés és rítus jelenetein át elérjék az anima mundit, a „világ szellemét”.
Elsötétül a terem, és egy aranyba öltöztetett (borostyánszínű fényekkel megvilágított) félmeztelen férfi csapódik be a térbe. Üstökösként robban be közénk és terül el a földön. Hosszú percekig rángatózik, miközben frusztráló zenét hallunk. A látvány nyugtalanító, egy bábjából kikelni készülő éjjeli lepke vergődését idézi fel.
És mint a szárnyait próbálgató rovar, az izmos test gyengéden, mégis magabiztosan tekeredik fel a kínai rúdra, az első zsánerre a Paradisum előadásában. Madáchi magaslatokba emelhetnénk, ahogy a Recirquel artistája felemelkedik a földről, és nemcsak magát, hanem a közönséget is egy párhuzamos univerzumba repíti. Merthogy pontosan így érezzük magunkat a nézőtéren: mintha egy lázálomban, egy misztikus burokban lebegnénk, amiből nincs kiút, de nem is szeretnénk, hogy legyen. Olyan, mint az anyaméh: sötét, mégis meleg, komfortos, mégis előbb-utóbb kiszakadunk belőle, holott legszívesebben életünk végéig levitálnánk ebben az állapotban.
Az emberi test aztán női formát ölt, és jön a karikás szám. A fiatal artistalány úgy használja az eszközt, hogy a közönség alig jut levegőhöz. Pörög, forog, nem is értjük, hogy birkózik meg a centrifugális erővel, amely olyan erősen hat(hat) rá, hogy szinte nekünk is belefájdul a testünk. Mintha csontjai sem lennének, gumibabaként tekeredik fel a karikára. Kecsesen, mégis roppant erővel kapaszkodik az eszközbe. Valóban olyan jelenet elevenedik meg előttünk, mintha a hősnő most születne le erre a világra.
A gurtnis számot ugyanígy jellemezhetnénk, csak éppen nem a karikával, hanem két szalaggal. Az artista csuklói majd’ kiszakadnak a helyükről, persze csak a mi szemünkben, hiszen a férfi stabilan markolja a két gurtnit, nyomát sem mutatja a fájdalomnak, vagy annak, hogy bármelyik pillanatban engedne a szorítása.
Az előadás leglátványosabb eleme kétségkívül a handstandszám, amelyet szintén női artista visz színre.
Van, aki Szűz Mária mennybevételéhez hasonlítja a jelenetet, és talán ő jár a legközelebb az igazsághoz, már ami a látványt illeti.
A szőke lány egy hatalmas textília mögül emelkedik az égbe. A sötét háttérnek köszönhetően a két talpas rúdból jóformán semmi nem látszik, azt az illúziót kelti, mintha az artista az éterben lebegne. Hatalmas erőfeszítésbe kerülhet, de ő légiesen veszi az akadályokat, spárgázik, a nyakába teszi a lábait, átfonja a testét közöttük, miközben két instabil rúdon próbál egyensúlyozni.
Még ennél is instabilabbnak tűnhet a létrás zsonglőrszám, de az artista nemcsak a létrát, hanem a fehér labdákat is kontroll alatt tartja. Az alacsony belmagasság miatt nem tudja magasra dobni a golyóbisokat, ez pedig talán nehezíti is a dolgát, mégis simán veszi az akadályt, mindössze egyetlen minimális egyensúlyvesztés csúszik bele a műsorba, de pont ez az apró botlás hozza le a földre, és teszi emberivé az előadást.
A szólóprodukciók sorát a dobos jelenet zárja, amely kicsit az előadóművészi, zenés térbe emeli át az addig erőteljesen erőnléti produkciót. Az utolsó fellépő az egész testét ütőként használja, a dobként szolgáló elem pedig nemcsak hangszerként, de a térben is fontos szerepet játszó tárgyként funkcionál.
A szenzáció minden oldalról hat ránk, még annak ellenére is, hogy kizárólag előttünk elevenedik meg a produkció, nem 360 fokos térben. A Roxy apró színpada egy sötét babaházra hajaz, amelyben az artisták az önmozgató babák. Használják, belakják és élettel töltik meg a teret.
A színpadkép egy élő műalkotás, egy organikus, tökéletesen működő gépezet, pedig nincsen millió elem, nincsen gigantikus díszlet, csupán a lebegő anyagok és a természetesen matériává szilárduló világítás, amely úgy ragyogja be a teret, hogy mélységet, magasságot és súlyt is ad a környezetnek. A látvány és a díszlet harmóniája vitathatatlan, a villogó fények és a furcsa, mégis jelentésekkel teli hangzásvilág pedig tovább tetézi az egész épületbelsőt belengő misztikumot.
Természetfeletti képességekkel és adottságokkal megáldott fiatalok, ehhez kétség sem fér. Olyan folyékonyan, olyan észrevétlenül kötik össze a mozdulatokat, mintha semmiféle külső hatás nem érné őket, hanem valamiféle ősi angyalok lennének. A közös jelenetek legalább annyira erőteljesek, mint a szóló produkciók, az összhang tökéletesen megvan közöttük, senki nem ragyogja túl a másikat, egyetlen lényként mozognak a földön.
A kontextus folyamatosan több és több értelmet és jelentést nyer, amihez nemcsak a látványvilág, de a koreográfiától elválaszthatatlan zene is hozzájárul. Semmi szöveg, semmi monológ vagy dialóg, kizárólag instrumentális zene hallható, az előadás jelentése tehát nem egzakt, mégis valamilyen csoda folytán félreérthetetlen.
Ötven perc, mégis annyira elvarázsolja a nézőt, hogy csupán tíznek érződik. A vastaps elkerülhetetlen, a közönség hosszú percekig ocsúdik a látottak után. A Paradisumról akkor sem lehetne rosszat írni, ha akarnánk. Az ódákat hetek óta zengi a Fringe népe, 2024. október 10-től Budapesten, a Müpa Sátorban pedig már a magyar közönség is megbizonyosodhat róla.
(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
