„Nem vagyok politikai író, sőt, ami az igaz irodalmat illeti, valójában nincsenek politikai írók. Úgy gondolom, hogy az írásaimban semmivel sincs több politika, mint az ókori görög színházak történeteiben. Bármely politikai rendszerben olyan író lettem volna, amilyen most vagyok” – nyilatkozta korábban Ismail Kadare a svájci NZZ-nek.
Annak ellenére, hogy Európa egyik legzártabb, legzsarnokibb és legszegényebb országából származott, a 88 éves korában meghalt albán író és költő olyan univerzális hangot csepegtetett műveibe, amely megalapozta világra szóló hírnevét. Műveit mintegy negyven nyelvre fordították le.
Alkotásaiban elemi szinten idézi fel és ítéli el totalitárius elnyomást, amellyel a különféle irodalmi díjak zsűritagjait is arra késztette, hogy 2005-ben Man Booker-díjat, 2009-ben Asturias Hercege-díjat, 2018-ban pedig Nonino-díjat ítéljenek oda neki. Nem utolsósorban az Irodalmi Nobel-díj jelöltjei között is többször felmerült a neve esélyesként.
Enver Hodzsa diktátor kommunista rezsimje évtizedekig megtűrte az írót, akit ennek ellenére különféle zaklatások értek, 1990-ben aztán végleg Franciaországba költözött. Pályafutása alatt fontos nemzetközi elismeréseket szerzett, és kétségtelenül az európai irodalom vezető alakjává vált.
Első regénye, A halott hadsereg tábornoka 1963-ra nyúlik vissza, amelyből Luciano Tovoli rendezésében film is készült. A balkáni ország hatósága nem rajongott a kötetért, sőt egyenesen negatívan fogadták. Az állami ateizmust kifejezetten zavarta, hogy egy papot kedves emberként ábrázolt. A könyv ugyanis egy olasz tábornokról és egy papról szól, akik Albániába utaznak, hogy megtalálják és hazaszállítsák az elesett olasz katonák holttestét a második világháború alatt. A kötet Albániában csak 1982-ben került a könyvesboltok polcaira, míg Franciaországban már jó ideje jelentős sikereket ért el.
Eközben Kadarénak folyamatosan problémái akadtak a rezsimmel. Bár Hodzsa látta, érzékelte az író nemzetközi sikerét, engedélyezte könyveinek külföldön történő kiadását. De nem a két szép szeméért. Egy napon magához hívatta az írót, majd hosszasan beszélgetett, állítólag kiabált is vele, amiért mindig „szomorú dolgokat” ír az országról. Arra buzdította, hogy ehelyett érdemesebb lenne a „hős albán párt” sikereit méltatni. Kadare azonban nem akart megalkudni, de a cenzúra és megfélemlítés közepette mégis azon kapta magát, hogy muszáj volt önkritikát megfogalmaznia. Az Independentnek erről ezt mondta:
Úgy viselkedem, mint a kommunizmus ellensége.
Majd felidézte, ígéret tett, hogy nem feszegeti tovább az egyébként is nagy gondokat. A hatvanas évek közepétől pedig a szocialista realizmus élen járó szóvivője lett, hogy nyugodtan alkothasson. De még ez sem volt elég ahhoz, hogy elkerülje a cenzúrát, amelyet az 1981-ben az Az Álmok Palotája (Longanesi fordításában csak 1991-ben jelent meg Albániában) című könyve miatt élt át. A vezércikkeivel ellentétben a prózai alkotásaiban továbbra is azt írta, amit gondolt.
Ez egyrészt védelmet biztosított számomra a rezsimmel szemben, másrészt folyamatos megfigyelés alatt álltam. De mindenki tudta, hogy rendszerellenes író vagyok, és az, hogy a rezsim nem tudott elítélni, másoknak is bátorságot adott.
Kadare egyes művei sok tekintetben a George Orwell 1984 című alkotásában leírt disztópiát idézik, azzal a különbséggel, hogy az albán író narratívája közvetlen tapasztalatból eredt.
Az 1980-as években, Hodzsa halála után Kadare elkezdett a liberalizációban reménykedni. Az albán író Hodzsa utódjával, Ramiz Aliával is találkozott, mert arra volt kíváncsi, vajon őszinte reformszándékok mozgatják-e, ám arra a következtetésre jutott, hogy egyáltalán nem.
Az albán állam mindent megígért, anélkül, hogy a hatékony megoldásokat kereste volna, a polgárokat folyamatosan becsapta, és a valóságban senkinek nem állt szándékában bármit is tenni
– fogalmazott Kadare, majd 1990-ben szomorúan hozta meg a döntést: elhagyta hazáját, Franciaországba költözött, ahol szabadabban fejezhette ki ellenszenvét a totalitarizmussal szemben olyan erőteljes művekben, mint az Agamemnon's Daughter.
Az albán író szerint azért kényszerült száműzetésre, mert Enver Hodzsa totalitárius rendszere nem bocsátotta meg neki a diktatúrával szembeni álláspontját, nem véletlenül választotta Párizst. Itt jegyezzük meg, hogy a francia fővárost egyébként a száműzetésben élő írók városaként is emlegetik. A nácizmus megjelenésével 1933 és 1940 között „egy másik Németország” fővárosa lett. Többek között Walter Benjamin, Hannah Arendt, Klaus Mann, Bertolt Brecht és Max Ernst is hozzájárultak ahhoz, hogy Párizs az irodalom egyfajta világfővárosa legyen.
A halott hadsereg tábornoka (Európa, 1972), A fellegvár (Zrínyi, 1982), A piramis (Holnap, 1994), Kettétört április (Ulpius-ház, 2000), A háromlyukú híd (Ulpius-ház, 2001), Az Álmok Palotája (Ulpius-ház, 2003). Az őskönyv és a Csadorkaraván című novellája 1994-ben Az őskönyv címet viselő, albán elbeszéléseket közreadó válogatásban jelent meg az Orpheus, a 2000 és a Kalligram gondozásában, Aiszkhülosz, a nagy vesztes című esszéje pedig 2001-ben az Európa Kiadónál.
Ismail Kadaret hosszú évekig az Irodalmi Nobel-díj egyik legnagyobb esélyeseként tartották számon. Mondjuk az is igaz, hogy akadtak, akik nem osztották ezt a véleményt. A jelölésével kapcsolatos fő kifogások egyetlen forrásból eredtek:
„A nyugati közönség képtelen értékelni egy olyan írót, aki nem felel meg a világirodalmi sztereotípiának, vagyis képtelen megválni a saját kulturális provincializmusától.”
Erről korábban Nina Sabolik értekezett a World Literature Today oldalán. Első ellenvetése Kadaréval szemben az volt, hogy nem volt eléggé disszidens és együttműködött a Hodzsa-rezsimmel. Sabolik úgy véli, ez tipikusan abból a nyugati felfogásból fakad, hogy többen szókimondó és antikommunista véleményt formálnak, majd kivándorolnak a „fényes és boldog” Nyugatra.
Kadare viszont ahhoz a láthatatlan sokasághoz tartozik, amely belülről próbált ellenállni a diktatórikus rendszernek, ami sokkal ijesztőbb és szerinte hősiesebb tett. Pláne, hogy több mint 40 évig élt így. Ám Nina Sabolik ironikusan megjegyezte, hogy az antikommunista regényei épp Hodzsa uralma alatt születtek, jelentek meg.
Kadare meg merte támadni a nyugati birodalom szent tehenét, a szabadságot. Be merte mutatni, hogy a kommunizmust követő szabadság nem az a happy end volt, mint amilyennek a nyugati sajtó beállította. Sőt talán még a kommunizmusnál is rosszabb.
Ismail Kadare szerint egy író számára nem annyira fontos a személyes szabadság. Úgy véli, az irodalmi mű nagyságát nem az egyéni szabadság garantálja, ha így lenne, a demokratikus országok írói mindenkit felülmúlnának. „A legnagyobb írók, mint Shakespeare vagy Cervantes diktatúra alatt írtak.”
(Borítókép: Ismail Kadare Torinóban, Olaszországban 2018-ban. Fotó: Leonardo Cendamo / Getty Images)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
