Nem mindennapi ajándékkal lepte meg közönségét, pedig ő volt az ünnepelt

Költők, írók, irodalomtörténészek, esztéták, barátok és a családtagok ültek péntek délután, 2024. szeptember 20-án a budapesti CEU földszinti termében. „Az összkép pontosan leképezi Vörös István pályafutását” – mondta nyitóbeszédében Ferencz Győző, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia ügyvezető elnöke, aki felkonferálta a József Attila-díjas költő A megváltozott ember és más folyamatban lévő munkák, avagy Lehetséges könyvkritikát írni? című székfoglaló előadását.

Az élet a legjobb rendező, mondjuk, itt rá kellett segíteni, ugyanis ma van Vörös István 60. születésnapja, amely egybeesett a székfoglalóval. Talán nem véletlenül.

Ferencz Győző elmondta, hogy Vörös lassan negyven éve van jelen a magyar irodalomban, ez idő alatt lenyűgöző sokoldalúsággal, alkotókedvvel dolgozott költőként, prózaíróként, tanulmányíróként, tudósként, a cseh irodalom szakértőjeként és valamikor a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Esztétika Tanszékének egykori oktatójaként. No meg a Vigilia szerkesztője is.

Szelleme állandóan felszikrázik

Vörös István szenvedélyes alkotókedve eddig mintegy 50 könyvben öltött testet, drámaíróként pedig csaknem tíz bemutatóval tette le névjegyét. „Közelében nem lehet unatkozni, miután nem veti meg a humort” – tette hozzá Ferencz Győző. „Aki személyesen ismeri, tudja, jó vele lenni, mert a szelleme állandóan felszikrázik, ironikusan, humorosan.”

Ez időnként a könyvcímeiben is testet ölt, mint A Vörös István gép vándorévei. Fejlődésregény vagy a Gagarin, avagy Jóslástan alapfokon. Regény az ugrásszerű fejlődésről című kötetek borítóján olvasható.

A humora azonban nem jópofáskodás, nem a hatásra kacsint. Amikor azt hisszük, éppen valami humoros dolgot mond, mindig valami rémület, valami sötét réteg van a mélyén.

Hrabal nem annyira vicces író, mint sokan hiszik, ezt Vörös István mondta korábban egy interjúban, Ferencz Győző szerint ez a magyar költőre is igaz.

Sok minden belefér

Ezt követően az ünnepelt, az akadémiai székfoglaló főszereplője, vagyis Vörös István vette át a katedrát. Segítőtársa is volt, nem akárki, Fodor Tamás színészlegenda működött közre az eseményen. Ő egy asztal mögött ült, egy pohár víz meg egy tablet volt előtte, amikor a József Attila-díjas író belevágott mondandójába.

Előadásának a rá jellemző tömörséggel igyekezett címet adni, ezzel mindenki arcára mosolyt csalt a teremben, majd feltette a kérdést: Lehetséges könyvművet írni? „Miért is ne, de hát érdemes-e, mert ki tud egy verses regényt elolvasni” – próbálta megválaszolni saját kérdését Vörös, aki gyorsan szertefoszlatott minden kételyt, sajátját, illetve másokét is:

A megszokott versnél hosszabb művekkel – mint a verses regény – is van értelme foglalkozni. Ezt akarom erősíteni a magyar irodalmi tudatban, nem másképp, mint hogy ilyesmiket írok, hiszen sok minden belefér.

Az előadásában nem beszélt, hanem felolvasott. Elsőként a Ki ölte meg Villont? című könyv bizonyos töredékét. „Én, Vörös István, szabadúszó, //  kire műtét vár még ezévben, //  most megszabadulok a múlttól, //  hogy egyszerűen elmesélem.”

A József Attila-díjas költő ezen a ponton abbahagyta a szavalást, hogy kiszólhasson a közönséghez. „Ezt tavaly írtam, mielőtt megműtöttek.” A jelenlévők ismét jót derültek, majd valószínűleg mindenki megnyugodott, mert a szerzőtől azt is megtudtuk, hogy „ennél hosszabb lesz”. S valóban hosszabb lett.

Fodor Tamással pedig remek párost alkottak a színpadon. Nem csoda, hiszen hosszú évek óta ismerik egymást, jóbarátok. „A 41. születésnapomon is ő mondta a verseket a Stúdió K-ban, csodásan. És a nyolcvanadikon is mindenképpen számítok rád” – dobta föl a labdát Vörös István. Fodor Tamás pedig mélyen bólintott.

S bár napjaink egyik legjobb költője ünnepelte 60. születésnapját, mégis ő volt az, aki szép ajándékkal lepte meg a miatta összegyűlt társaságot. S itt jelezzük, igen, meggyőzött minket: a költészetben érdemes erőltetni a hosszú műveket, hogy mi élvezettel olvashassuk azokat.