Hazudnánk, ha azt mondanánk, nem Sally Rooney a legnépszerűbb kortárs ír szerző: a kánonban egyelőre nem nőtte túl James Joyce-t vagy Oscar Wilde-ot, de kétség sem fér hozzá, hogy a még mindig csak 33 éves Rooney neve összeforrt a szigetország irodalmával. Bár hatalmas rajongóbázisa van, megosztó író: én is inkább azoknak a táborát erősítem, akik olvasták az összes könyvét, de kevésbé kedvelik munkásságát. Talán éppen emiatt tudok elfogulatlanul, tényszerűen írni az új regényről: számomra nem a trendiség és a felkapottság, hanem a valódi tartalom számít.
Sad Girl Autumn, vagyis Szomorú lány ősz – lehetne a mottója a könyvnek, a közösségi médiában legalábbis ezzel a rövid jelmondattal illetik az Intermezzót, amely egy újabb, a szerző profiljába tökéletesen illeszkedő alkotás. Szomorkás, mégis felszabadító, az olvasóból vegyes érzékeset kiváltó motívumokkal telepakolt könyv, amely Rooney korábbi nagy sikerű regényeit, a Baráti beszélgetéseket, a Normális embereket, valamint a Hová lettél, szép világot követi.
A helyszín szokás szerint Dublin, a regény pedig egy elhidegült testvérpár, az idősebb, ügyvédként dolgozó Peter, valamint öccse, a sakkzseni Ivan egymáshoz, valamint szeretteikhez fűződő kapcsolatát taglalja több mint 400 oldalon keresztül.
Ilyen hosszú regény még sosem került ki az író műhelyéből, a könyv pedig ismét karakterközpontúvá sikeredett.
Sally Rooney karakterei közé nem lehet relációs jelet tenni, legfeljebb egyenlőségjelet. Természetesen vannak főszereplői − ebben a könyvben kettő is −, de a mellékszereplők, akikből szintén van egy pár, legalább annyira fontos alakjai a teljes képnek, mint Ivan és Peter Kubek. Rooney szereplői egyenértékű figurák, a történet nem egyetlen főhős köré építkezik, hanem egy puzzle-höz hasonlóan emberről emberre egészül ki és épül fel.
Nem is lehetne ezt másképp, tekintve a szerző stílusát és történetmesélési módját, hiszen Rooney összes regénye egy kaptafára megy: normális, emberi hétköznapokat és életjeleneteket mutat be több szemszögből, mégsem szigorúan tagolva, hanem inkább organikusan kibontva. Olyan jelenetek elevenednek meg a lapokon, amelyekhez szinte bárki kapcsolódhat, hiszen az iskola, a munka, a családi, baráti és szerelmi kapcsolatok, valamint önmagunk keresése és megfejtése szinte mindannyiunk életében felbukkanó jelenség.
Mindenki cipeli a saját keresztjét, kié könnyebb, kié nehezebb, egy valami azonban biztos: Sally Rooney hősei akár mi magunk is lehetnénk, persze talán egy fokkal kevésbé romantizált kiadásban. Peter és Ivan, na meg női szeretteik, Naomi, Sylvia és Margaret is teljesen átlagos figurák, többé-kevésbé átlagos problémákkal, akiket vágyaik és panaszaik, kétségeik és társaik hajtanak előre, esetleg akadályoznak az előrelépésben.
Intermezzo: ami a sakkban egy váratlan, köztes lépés, a regényben a központi témákra ráhúzható metafora. Peter és Ivan apjának halála után a hősökben keletkező űr; a térbeli ingázás; a generációs, életkorbeli különbségek; a szerelmek, továbbá a nők és a férfiak közötti áthidalhatatlan szakadék képe. Rooney végigvezeti a köztes állapot motívumát a regényen, ezáltal szinte kézzel tapintható benne a feszültség. Még annak ellenére is, hogy nincsenek benne túldramatizált, agyonfeszített húrok, pillanatok, epizódok: épp a lassú, csendes bizonytalanság szüli a frusztrációt.
A karaktereket már ismerjük, hiszen Rooney ismét a szokásos férfi-női archetípusokkal dolgozik. Nagy hangsúlyt fektet a külső jellemzésekre, különösen a nők esetében, a férfiakat pedig szintén női szemüvegen keresztül festi le. Ezzel szemben narrációs szempontból remekül kihangsúlyozza a testvérek közötti kontrasztot: Peter elbeszélései szaggatottak, Ivan módszeres, strukturált gondolatokat oszt meg.
Hogy miben más az Intermezzo, mint a többi Rooney-regény?
Talán ez a legfelnőttesebb, legérettebb, mégis legmelankolikusabb könyve,
aminek persze köze lehet ahhoz, hogy időközben az alkotó is érett(ebb) nő lett, de ahhoz is, hogy ebben a regényben a szereplők átlagéletkora is magasabb a megszokottnál, ezáltal pedig az általuk megélt szituációk is komolyabbak, vagy legalábbis annak érződnek. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lennének benne a fiatalokat foglalkoztató témák, globális kitekintések, morális kérdésfelvetések és trendkövető mozzanatok.
A regény kicsit oroszos beütésű, már csak Ivan és Peter, na meg whippet kutyusuk, Alexej nevét tekintve is, és akkor még nem beszéltünk a hangulatról, a sorok közül kiszűrődő atmoszférikus szürkeségről, és a nyomasztó, sokszor reménytelennek tűnő élethelyzetekről. Mondjuk utóbbi nemcsak orosz, hanem tipikusan ír jellemző is, Sally Rooney pedig nagyon ír… Mégis, a könyv simán elmenne orosz irodalomnak. Az inspiráció egyértelmű, pláne ha a szerző személyes (ideológiai) hátterét is figyelembe vesszük.
A szerző írásmódja most is jellegzetes: kötő-, gondolat- és idézőjelek, valamint bekezdések nélküli, ezáltal egyetlen, legfeljebb vesszőkkel és pontokkal elválasztott masszává folyik össze. Furcsamód azonban − a tagolatlanság és az egybefüggő szöveg-, valamint értelmezési tenger ellenére −, a karakterek habitusának megismerése és a mintázatok megjegyzése után könnyedén felvesszük a ritmust, és gond nélkül navigálunk a sorok között.
Lehetne-e a regény rövidebb? Persze. Kevésbé ismétlődő? Nyilván. Mozgalmasabb és eseménydúsabb? Hogyne. De akkor valahogy kiveszne belőle az az esszencia, ami azzá teszi a könyvet − és szerzőjét −, ami és aki.
Hogy változott-e a véleményem Sally Rooney munkásságáról az Intermezzo olvasása után? Aligha. Talán pont azért, mert végtére is a stílusát, az írásmódját, a hangulatát (pontosabban a számomra túlságosan is általános témaválasztását), vontatott, feleslegesen elnyújtott történetvezetését és üzenetét tekintve vajmi kevésben tér el a korábbi műveitől. Nem mutat újat, legfeljebb más csomagolásban próbálja eladni a sztorit. Pont ezért nem rajongok érte – aki azonban a korábbi könyveit is szerette, annak ez a regény sem okoz csalódást.
Sally Rooney: Intermezzo
21. Század Kiadó, 2024
Fordította Dudik Annamária Éva
414 oldal
(Borítókép: Sally Rooney: Intermezzo. Fotó: Papajcsik Péter / Index)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
