A Putyin háborúja a nők ellen szerzője a magyar mindennapok megírására buzdít

Belép a terembe, és mintha egy millió személyiségből összegyurmázott hibrid entitás sétálna ki a színpadra. Hatalmas, színes hajkorona, raszta és fonatok, népviseletre hajazó ruha, de egy finn metálegyüttes frontembere is lehetne. A nézőtér tetején is szemet szúr, hogy Sofi Oksanen különleges egyéniség. Ahogy a TikTokon jártas fiatalság mondaná: aura. A szerzővel együtt érkezik Karafiáth Orsolya, a beszélgetés moderátora, valamint a szinkrontolmács is.

A közönség ünnepli az írót, aki 2014-ben, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon elnyerte a Budapest Nagydíjat. A Finnországban született, de észt gyökerekkel is rendelkező Oksanen összes (szám szerint hat) kötete olvasható magyarul, így a hallgatóság nagy része minden bizonnyal ismeri a munkásságát.

A tabudöntögető írás

A kötet címe Hérakleitosz egyik leghíresebb gondolatára utal. „Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba” – mondta egykor a filozófus, aki a mindenhol és mindenben megnyilvánuló folyamatos változást kívánta szemléltetni. Oksanen is valami hasonlót tesz kötetében, amelynek témája az erőszak, amit a nők elszenvednek a háborúban. A szerző most esszékben írta meg, amit eddig regényeiben dolgozott fel.

A kötet kiindulópontja egy szólásszabadságról szóló konferencia volt a Stockholmi Akadémián: Oksanen olyan intenzív visszajelzéseket kapott a beszédére, hogy a külföldi kiadó javaslatára esszében dolgozta fel az elmondottakat. A szerző azért is érezte égetően fontosnak írni a témáról, mert a háborús megnyilvánulások általában férfiaktól származnak, a női hangok teljesen marginálisak.

Amikor autoriter vezetőket hallunk, ők a nőgyűlöletet fejezik ki. A nőgyűlölet és az autoritarizmus kéz a kézben jár, mi több, erősíti egymást

– fogalmaz a Margó színpadán Oksanen.

Az új esszékötet dramatikus keretben jeleníti meg a történeteket, emiatt regényszerű könyvet kapunk. A kötet egyébként személyes szálra lett felfűzve, hiszen Oksanen nagymamájának elnémult nővére ihlette. A nőt Észtország második szovjet megszállásakor vitték el kihallgatásra. Bár élve visszajött, soha többé nem szólalt meg. Nem biológiai okokból némult meg, hanem nem akart, nem volt hajlandó többet megszólalni. Ha néha beszélt, akkor egyetlen dolgot ismételt: Ne tegyétek!

A történelem ismétli önmagát

A szerző már egészen korán tisztában volt azzal, mik a következményei a szexuális erőszaknak. Sérelmezte azonban, hogy a legtöbb könyv vagy film a szexuális erőszak elkövetésének pillanatára, semmint annak hosszú távú utóhatására fókuszál. Amikor az orosz–ukrán háború elkezdődött, nagyon sok észtben felmerült, hogy a történelem ismétli önmagát, ugyanaz a minta játszódik le, mint korábban. Ez nem csak a szexuális erőszakra vonatkozott, bár az is meghatározó része volt az aggályoknak.

„Minél többet beszélünk a szexuális erőszakról, annál jobb. Az elhallgatás az, amit az elkövető akar. Ha visszagondolunk a többi háborús dologra, akkor is igaz, hogy ha csak egy túlélő beszél erről, már mások is megnyílnak. Jó példa erre, hogy Japánban a második világháború idején rengeteg ázsiai nőt szexrabszolgaként használtak, mégis évtizedek teltek el, mire igazságot kaptak. Japánnak kompenzációt kellett fizetni a leszármazottaknak, az utolsó ilyen kifizetés 2021-ben volt. A látható traumán kívül ezek az esetek egyébként transzgenerációs traumákként öröklődnek tovább évtizedekig” – utal egy másik esetre.

A kötet alcíme Putyin háborúja a nők ellen, az esszék azonban nagyobb merítésből dolgoznak, a nagy orosz mítosz mögé tekint. Egy nem orosz emberben az az elképzelés él, hogy az orosz lélek érthetetlen, nem férünk hozzá, az orosz tőlünk teljesen más emberfaj, a gondolkodási módról nem is beszélve. Bár Oksanen a szexuális erőszak témájával kezdte a munkát, hamar megértette, hogy nem értelmezheti az oroszok büntetlenséget anélkül, hogy a kiváltó ok mögé ne nézzen. 

Finnországban sokszor hallottam, hogy mi oroszszakértők vagyunk, mi ismerjük a legjobban az oroszokat. Ugyanakkor ezek a szakértők azt is mondják, hogy Oroszországot nem lehet megérteni. Dehogynem lehet, soha semmi újat nem csinálnak. Tavaly nyilatkoztam, hogy Putyin nem teljesen őrült, hanem teljesen érthető. Nyugatiként kényelmesebb azt hinnünk, hogy őrült. Könnyű azzal magyarázni a rezsimet, hogy őrült, mert ha nem lenne az, akkor racionálisak lennének a tettei. Ha racionális lenne a rezsim, akkor viszont nagy baj van, mert mi nem értjük meg. Könnyebb így nekünk, mert így nem tudjuk feltárni, és gondolkodni arról, hogy mi motiválja ezeket a cselekedeteket. Ha azonban nem analizáljuk a tetteket, akkor védtelenek vagyunk ellenük.

„Az én életem könnyű az ukránokéhoz képest, de felelősségemnek érzem, hogy beszéljek róla, pláne, hogy finn vagyok, egy olyan országban élek, ahol teljes körű a szólásszabadság. A pénzem az olvasóimtól jön, teljes mértékben független vagyok. Ha én nem beszélek, akkor ki? Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs ellenem és a munkásságom ellen orosz agresszió, de ehhez már hozzászoktam. A rokonaim nem tudtak mit tenni a szovjetek ellen, a történelemhamisítás és az ellen sem, hogy a KGB folyamatosan követett minket” – fogalmaz.

Korán értette a megszállás súlyát

Oksanen hatéves kora óta író akart lenni, gyerekkorában kitartóan vezette a naplóját. Amikor huszonévesen újra a kezébe került a napló, a legutolsó bejegyzés megütötte a szemét. Az utolsó írás azt a pillanatot örökítette meg, amikor összepakoltak, hogy a Szovjetunióba utazzanak. A következő bejegyzés már akkor íródott, amikor családjával visszatértek Finnországba. A szovjet tartózkodás meg nem örökítése nem szándékos döntés volt, egyszerűen csak nem írt. Mint mondja, fel sem tűnt neki, hogy ott nem vezetett naplót. 

Oksanen szerint tíz évnek kellett eltelnie a Szovjetunió feloszlása, valamint Észtország felszabadulása után, hogy a nép direkt módon beszéljen a megszállásról és az elnyomásról. A szerző is ekkor kezdett Gulag-irodalmat olvasni, ami nagy hatással volt rá. Észtországban ekkor jelent meg egy új történészgeneráció, valamint elérhetővé vált a KGB-archívum is. Utóbbi egy erőteljes jel volt: jele annak, hogy itt a vége; ha már ezek a titkok hozzáférhetők, a rendszernek is befellegzett.

Sofi Oksanent sokan olyan írónőnek tartják, aki kint és bent is van: érzékelte az észt elnyomottak szenvedését, de a szabad Finnországban felnőve más mentalitást hozott magával. Kérdés, ez hogyan befolyásolja a gondolkodását.

Én nem gyűlölöm az orosz karaktereimet, de az oroszok ezt a kifejezést használnák a szereplőimre. A családom Észtország keleti részéről származik, ahová a nyugatiakat nem is engedték be. Egyébként átlagos gyermekkorom volt, nem gondoltam sokat róla, de a színházi akadémián a professzorom azt tanácsolta, hogy írjam meg. Ha ebben élsz, nem hiszed, hogy műértéke van a hétköznapjaidnak. Nem hittem, hogy egy kolhozban töltött élet érdekes lehet nemhogy Észtországban, de a világon máshol is. Ezt jeleztem is a professzornak, aki végül rávett, hogy megírjam ezeket a történeteket.

„Az első kötetem megjelenésekor egy újságíró kérdése ébresztett rá arra, hogy az első konnotáció, ami az embereknek beugrik a Szovjetunióról, az a szegénység és sajnálat, a lesajnálás. Ezért is akartam a közelmúltról, a mindennapi életről, a passzív ellenállásról is írni. Az észtek egyébként direkt nem tanultak meg oroszul. Nem akarok kedvesen írni az oroszokról, amikor Észtország megszállásáról írok. Személyesen sok kedves oroszt ismerek, de egy olyan ország közelmúltjáról írok, amelynek lakossága 1,3 millió. Biztos »rengeteg« olyan író van, aki aranyos oroszokról ír. Én inkább egy kis nemzet túlélésének történelméről írok” – mosolyodik el.

Sofi Oksanen egyértelműen feminista szerző. Köztudott, hogy Vlagyimir Putyin legnagyobb ellenségei a feministák, de az LMBTQ-tagok, sőt még a saját nőik is másodrangú állampolgárok Oroszországban. A könyv megjelenése óta még rosszabb a helyzet,

A szerző rávilágít, hogy egy orosz nő szerint a nők jogai rosszabbak az országban, mint a kutyák jogai. Oroszországban a nőjogi aktivisták titokban dolgoznak, óvatosaknak kell lenniük.  

„Bárcsak több figyelmet kapnának a nyugati feministáktól. Gondoljunk csak az abortuszra, a skandináv országokban nagy médiavisszhangot váltott ki az ügy, de amikor Oroszországban történt hasonló, vagyis amikor eltörölték az abortuszjogot, akkor az északi országokban nem került be a hírekbe.”

A szerző szerint ugyanakkor van remény, hiszen Oroszországban is sok nő van ellenzéki szerepben. Sajnálja ugyanakkor, hogy a nyugati országokban nem látunk ebbe bele.

Többet kéne támogatnunk a független orosz sajtót. Sajnos az Európai Unió sem látja, hogy segíteni kellene a független orosz médiát

– jelzi a szerző.

A beszélgetés végén előkerül a milliódolláros kérdés: készül-e a hetedik regény? Igen, készül. A szerző 2019-ben kezdte írni a könyvet, de az orosz invázió miatt félbeszakította a munkát, és a beszélgetés témáját adó esszékötetet írta meg helyette. 

„Csináltam egy új darabot is, aminek márciusban volt a premierje Finnországban. Az orosz melegpropagandáról szólt. Az itt ülő feltörekvő íróknak pedig azt üzenem, nektek is fontos történeteitek vannak az életetekben, amelyek megírásra méltók. A mai magyar mindennapok megírásra érdemesek” – mondja Sofi Oksanen, mire a közönség nevetésben tör ki...

(Borítókép: Karafiáth Orsolya és Sofi Oksanen 2024. október 12-én. Fotó: Szollár Zsófi / Index)