Nagyszüleit a vészkorszakban pusztították el, a szülei véletlenül menekültek meg

Balla Zsófia csukott szemmel hallgatta Osztrosits Éva varázslatos hegedűszólóját. A MÜPA üvegtermében, mi is így tettünk, amely által Budapest zaja pillanatok alatt feledés homályába merült. Az érzés tovább mélyült, amikor Tóth Ildikó színművész a költő verseit kezdte olvasni, úgy átadva, hogy azzal végérvényesen megérkeztünk a Literárium – Kortárs írók a Müpában című eseményre, amelynek vendége, s egyben főszereplője ezúttal Balla Zsófia költő volt.

Más rituálék, más körülmények

Elképesztő nyugalom járt át minket a Müpa Üvegtermének kéken izzó, hatalmas, hengerszerű lámpái alatt. Mintha a karácsonyi várakozás meghittségét éreztük volna, amelyet a színpadi beszélgetés tovább mélyített, amikor Szegő János, a Magvető Kiadó szerkesztője Balla Zsófiával diskurzusba elegyedett. Elmolyosodtunk, amikor arról érdeklődött, hogy a művész költészetében hogyan jelenik meg az ünnep. Számunkra ekkor ugrott be, hát persze, sokkal inkább ünnepélyes, ünnepi hangulatba kerültünk, mintsem karácsonyiba.

Balla Zsófia elmondta, amikor 1992-ben Erdélyből Magyarországra költözött, saját bőrén tapasztalta, hogy itt bizony az ünnepet is másképp ünneplik, mint szülőhelyén. „Nem jobb volt, vagy rosszabb, hanem más rituálék szerint, más körülmények között.”

Mindig is foglalkoztatta, ezért sokat olvasott arról, miért vannak ünnepek a népeknél. Tapasztalatait megosztva elmondta, nem csak a pihenés miatt, hanem egyszerűen azért, mert ezáltal valami rejtett rész emelődhet ki az életből, mint a rituálék, a találkozás, vagyis mindaz, ami az ünneppel jár. Szegő megkérdezte ekkor, hogy a költözés miatt bekövetkezett megváltozott szokások hatására ő is változott-e. Balla tekintete eloszlatott minden kételyt: egyértelműen, „mert meghatározó, kik vesznek körül, hova megyünk, és megállapítottam, minden másképp van”.

A költő esetében az sem számított, hogy 44 éves korában költözött Magyarországra. Ez pedig azt jelenti, hogy az élete két félre osztható, miután az elsőt Erdélyben töltötte, azóta a másodikat pedig Magyarországon éli. Ez azért fontos, mert mindig foglalkoztatta, mi a hazája. „Amikor Magyarországra jöttem, szembesültem a saját különleges szavaimmal, amelyeket itt nem értenek, például a sárgarépát Erdélyben muroknak nevezik. És új szavakat tanultam meg, például itt hallottam először a pacskert” – tette hozzá.

Kétirányú lehetetlenség

Balla azonban nem engedte el gyerekkorát, éjszakánként legalábbis semmiképp, hiszen a mai napig álmodik Kolozsvárról és az édesanyjáról, „minden éjjel, amikor felébredek, azt hiszem, hogy ott vagyok, a belső szobában”. Szegőnek feltűnt, hogy az 1968-ban megjelent, A dolgok emlékezete című első kötete több olyan verset tartalmaz, amelyben mintha búcsúzna Kolozsvártól, ám csak jóval később, mintegy 25 év múlva hagyta el a várost.

Kétirányú lehetetlenség miatt, egyrészt ragaszkodtam a helyhez, másrészt 10 évig még Romániát sem hagyhattam el. Be voltam oda zárva. Ha elmegyek, vissza sem jöhettem volna, mint Gazsi (Tamás Gáspár Miklós). Csak akkor jöttem át Magyarországra, amikor biztos volt, hogy édesanyámhoz vissza tudok menni, akit később magammal hoztam

– fogalmazott Balla Zsófia, akinek verseiben ismét elmerültünk, miközben Tóth Ildikó tolmácsolásában hallgattuk, közben a színpad mögötti üvegablakon át a Dunát figyeltük, amelyet az éjszaka fényei világítottak meg. S ahogy a folyó, úgy a műsor is folyt tovább, azzal, hogy a költő élete első tíz évében mit jelentett a haza, amely a költészetében jelentős szerepet kap.

„Mindig volt egy család, a haza legszűkebb köre” – hangsúlyozta Balla, ám a valóságot azért nehéz elmesélnie, érzékeltetnie, mert abban a közegben állandóan idegennek kellett érezniük magukat. Az autóbuszon közlekedve időnként rájuk szóltak, amikor magyarul beszélgettek, hogy miért beszélnek más, idegen nyelven, amely „egy idő után fárasztóvá vált. A keserűségen nehéz felülemelkedni, és megőrizni, amit szeretek abban, amiben élek. Amikor egyszerre be van zárva, és egyszerre menekülési hely az az otthon, ahol él.”

Szegő János mélyebbre akart utazni Balla lelkében, s emlékeztetett, hogy a költő nehéz korba született bele, a családja nagy részét a nácizmus alatt elpusztították. Rámutatott, hogy a hiány tapasztalatait pedig a verseiben is érzékeli.

Nem tudtam elfelejteni, hogy azért nincsenek nagyszüleim, a szüleim pedig véletlenszerűen menekültek meg, s hogy a vészkorszakban a máramarosi családomat kipusztították.

Balla Zsófia eztán magához emelte azt a könyvet, amely addig az előtte lévő asztalon hevert. A régi kiadású, bőrbe kötött, gót betűs Goethe-kötetet azért hozta el, mert számára szimbolikus értékkel bír, mint ahogy az életében több minden.

Vertukának, igaz szeretettel

A költő elmesélte, hogy az édesapját deportálták, aki kényszermunkán mínusz 7 fokos hidegben csákányolt. „Egyszer összeesett, bevitték a krematóriumba, ahol két sonderkommandós be akarta dobni a tűzbe, amikor az egyikük észrevette, hogy lélegzik, félredobták, így maradt életben.” Édesanyja szintén túlélte a kényszertábort, ő Auschwitzból tért vissza, de csak hat hónappal az édesapja után. Amikor az apja megtudta, hogy az anyja életben van, és hazatér, miközben rá várt, vásárolt egy könyvet, amelybe ezt írta:

„Vertukámnak, igaz szeretettel,
Karcsi

Kolozsvár, 1945. augusztus 1.

Felszabadulásunk emlékére.”

Balla Zsófia elmondta, épp ez a Goethe-kötet volt, amelyet a kezében tart. Számára pedig az egyik legnagyobb tanulság, hogy „nem keverjük össze azt, amit átéltünk, azzal, ami a legnagyobb költészet. Nem tévesztjük össze.”

A gyönyörűen megkomponált esten Balla arról is beszélt, hogy az életművét tartalmazó kötetébe azon verseit is beleválogatta, amelyben olyan utalások vannak, amelyeket csak erdélyi élettapasztalattal lehet megérteni. A költeményein amúgy folyamatosan dolgozik, késztetést érez, hogy az anyagot mindig az akkori tudása szerint formálja, jobbá tegye.

Balla Zsófia végezetül szép lezárást adott a felejthetetlen estnek, amikor az Ahogyan élek című versét a közönségnek felolvasta. „Újra, csak újra megtérek, // nem akarok más lenni, // (félek) // mint ami lenni szeretnék. // Ahogyan élek, az a hazám.”

(Borítókép:  Posztós János / Müpa)