Vidéken vett házat, majdnem beleőrült

Amikor meghalljuk a Camino kifejezést, azonnal Spanyolországra, Portugáliára, esetleg Franciaországra, vagy legalábbis – többnyire – valamilyen messzi, óceánparti, hegyekkel, dombokkal, erdőkkel szegélyezett útra és tájra gondolunk. Szinte biztos, hogy nem Magyarországra.

Pedig a Caminót nem a fizikai út teszi azzá, ami, hanem a lelki. A Szent Jakab-út nem helyhez, hanem a zarándok személyéhez kötött valami, ezt pedig Sándor Anikó tudja csak igazán. A nő, aki bejárta a fél világot, a nagybetűs Utat is kipipálta, végül néhány éve szülőföldjén vonult el és született újjá.

Lepukkadt vályogházat venni Heves megyében (a regény születésekor még megye volt), hogy aztán évekig jóformán egyedül újítgassa a tulaj, aligha tűnik vonzóbb tervnek, mint egy egzotikus szigeten koktélt szürcsölgetni. Azonban a kötet szerzője az előbbit választotta. Hogy miért? Maga sem tudja, megérzése azonban azt súgta, az apró község adhat választ a felmerülő kérdésekre. 

A kérdések azonban nemhogy megoldódtak volna, egyre több kérdőjel merült fel a nőben, aki időközben majdnem elkönyvelte, hogy rossz döntést hozott a vétellel kapcsolatban. Aztán lecsapott a vihar: dörgött, villámlott, kő kövön nem maradt a faluban. A felhők azonban hamarosan elvonultak, a nap kisütött, a kert és a lélek virágba borult, pont úgy, mint a mesékben. És hirtelen minden értelmet nyert.

A személyesség teszi érdekessé

Önmagunk kereséséről már annyi kötet született, hogy Dunát lehet vele rekeszteni, és az El Camino is megszámlálhatatlan szerzőt inspirált regényírásra. Sándor Anikó könyve azonban a szokatlan színhely miatt új megközelítésben mutatja be a témát.

Nem emlékszem, mikor került utoljára olyan regény a kezembe, amelyet egyetlen délelőtt alatt elolvastam, de 2024-ben biztosan nem (pedig idén már túl vagyok az ötven köteten). A Falusi Camino ilyen volt. A Jaffa Kiadó gondozásában megjelent könyv terjedelme nálam − a maga 222 oldalával − még a rövidet súrolja, és a betűméret sem kicsi,

A szöveg hatásos, szerkezete egyszerű, időrendben haladunk a történésekkel, semmibe sem tudunk belegabalyodni, eltévedni vagy összezavarodni. A regény nincs túlírva, túlbonyolítva, rétestészta hosszúságúra nyújtva: pont annyi van a sztoriban, amennyi ahhoz kell, hogy egy élvezetes, könnyed tempójú történet kerekedjen belőle. Nincsenek benne tudományos, mélyebb filozófiai gondolatmenetek, inkább egy kellemes hétvégi olvasmány, mindezek ellenére a regény egyáltalán nem felszínes, sőt.

Vérbeli fővárosiként fogalmam sincs, milyen lehet az élet vidéken. Nem mondom, hogy egyszer sem tettem ki a lábam Budapestről, de néhány napnál, esetleg hétnél hosszabb ideig sohasem tartózkodtam vidéken, azt pedig elképzelni sem tudom, hogy életvitelszerűen milyen lehet ott élni. A könyvet olvasva azonban egészen könnyen tudtam vizualizálni (már-már átélni), milyen is lehet az élet egy kisebb településen, kíváncsi szomszédokkal, omladozó tető alatt, Budapest és Heves (vár)megye között ingázva.

Merthogy Sándor Anikó személyes hangvétele, saját érzéseinek őszinte és nyers hangsúlyozása sokkal közelebb hozta az olvasóhoz a történet lényegét − annak minden szépségével és nehézségével.

A könyv persze több annál, hogy a szerző azt elemezgeti, mekkora a kontraszt a nagyváros és a község között, meg annál is, hogy felváltva önmarcangol és öngyógyít. Tényszerűen, objektíven közelíti meg az egyéni, valamint a kollektív problémákat, úgy szól nagyközönséghez, hogy közben magának is igyekszik bizonyítani.

Sándor Anikó: Falusi Camino
Jaffa Kiadó, 2024
222 oldal

(Borítókép: Sándor Anikó: Falusi Camino. Fotó: Szollár Zsófi / Index)