Azahriah: 30 éves koromig vergődtem volna, még akkor is, ha senki nem hallgatja

A Lévai Balázs vezette Színfolt Film új produkciója „kicsit őrült”, a stáb ugyanis Azahriah izgalmasan eklektikus világát próbálta másfél órában visszaadni. Első látásra kijelenthetjük, sikerült is nekik: a játékfilmes elemekkel teletűzdelt dokumentumfilm tökéletesen ábrázolja, milyen kaotikus, ugyanakkor fantasztikus Baukó Attila élete. Egy életút, amely annyira szürreális, hogy gyakran maga a főszereplő sem hiszi el, ez bizony vele történik meg, és nem csak egy (láz)álom kivetülése, vagy egy ábrándos pillanat óhaja-sóhaja.

Azahriah pályafutásáról nemrég mi is írtunk, ám aki vizuális típus, annak külön öröm, hogy végre egész estés film is készült róla. A Mi vagyunk Azahriah az archív felvételeknek és a visszaemlékezéseknek köszönhetően felvázolja az énekes karrierjének kezdetét, de főleg az előadó elmúlt másfél évére, a tripla Puskásra való felkészülésre fókuszál. Az interjúkon, a backstage-jeleneteken, a rajongók áradozásain és a koncertfelvételeken kívül azonban egy alternatív univerzum is megelevenedik a mozivásznon.

Ez a film nem egy koncertfilm. Nem egy zenés dokumentumfilm. Nem is egy hagyományos portréfilm, hanem az említett műfajok keveréke. 

Egyetlen dolog számít

Mi mással indulhatna a történet, mint az év legnagyobb bulijának felvételével: Puskás Aréna madártávlatból, háttérben a quasar, a tömeg, az őrjöngő fiatalok, közben jönnek a cikkbeszúrások meg az interjújelenetek, nő a hype, íme színpadon az első magyar szupersztár, Azahriah.

De ne szaladjunk ennyire előre, messze még az ikonikus triplázás, inkább ugorjunk vissza az időben 2023 nyarára, ahol először veszi lencsevégre a stáb Azahriah-t, meg persze a mögötte álló gépezetet, a Supermanagementet. A Ferich Balázs és Tóth Gergő alapította menedzsment 2020 őszén kereste meg Azahriah-t, akit már akkor nehéz volt elérni a közösségi platformokon. De elérték, és csak ez számít. Meg az, hogy az Azahriah-projekt működik. Mint látjuk, nagyon is. 

Nem volt kőbe vésve, mégis várható volt, hogy film készül az életéről, hiszen valami olyan dolgot tett le a hazai zeneipar asztalára az elmúlt néhány évben, ami valóban filmre kívánkozott. Bár volt, aki kifogásolta, hogy ilyen fiatal előadóról minek filmet készíteni, pláne ilyen rövid karrier után, ennél nagyságrendekkel gyengébb életutakat is örökítettek már meg az utókornak. Magyarország első szupersztárja filmet érdemelt, és meg is kapta, még ha nem is a szokványos formában.

hiszen a Mi vagyunk Azahriah javarészt a menedzsmenttel, valamint az előadóval készített beszélgetésekből épül fel, azonban sokkal több és színesebb egy általános doksinál. 

A dokumentumfilm részen nincs mit elemezni, klasszikus produkcióról beszélünk, igaz, kicsit több DESH elfért volna benne, mégiscsak együtt értek fel a csúcsra… Koncertfelvételek, backstage-jelenetek és életképek váltják egymást, betekintést nyerhetünk a dolgos mindennapokba, Azahriah és a stáb dilemmáiba, a nehéz, ugyanakkor kifizetődő pillanatokba, és abba az elképesztő akarásba, amely mindannyiuk részéről érzékelhető.

30 éves koromig vergődtem volna, még akkor is, ha senki nem hallgatja 

− mondja ki Azahriah a film talán legsúlyosabb mondatát, ami tökéletesen érzékelteti, mit is jelent neki a zene.

A siker szép, a siker jó, de a szavaiból ítélve eltörpül a muzsika szeretete mellett. Mert csak ez számít: a zene, ami gyerekkora óta elkíséri, és ami nélkül nemhogy Azahriah nem lenne, de egy kicsit egyikünk sem. Azahriah (és zenéje) nélkül egyikünk sem lenne az, aki. Ha tetszik, ha nem.

Értelmet nyer a fikció

A film körülbelül egyharmada valódi játékfilm, ahol Ionescu Raul alakítja Azahriah-t, pontosabban az előadó egyik énjét, aki egy párhuzamos univerzumban találja magát. Élvezi a csendet, meg azt, hogy nem lógnak a nyakán az emberek, mégsem leli a helyét egy olyan világban, ahol nem Azahriah-ként ismerik. Érdeklődve szemléli környezetét, barátságot köt egy lánnyal, kezet ráz az „alternatív univerzumos” L.L. Juniorral, aki jelen esetben nem más, mint Gypsyland polgármestere.

Először csak vakarjuk a fejünket, hogy mit is keres egy fiktív sztori a dokumentumfilmben, de hamar rájövünk, hogy ezek a jelenetek igazából Azahriah valóságának részei, és igenis kapcsolódnak a teljes képhez, csak éppen olyan mély pillanatok és érzések, amelyeket a sztár egyszerűen nem tud úgy átadni vagy megfogalmazni, hogy annyira üssön, mint ebben a formában.

egy érzékeny, sokszor bizonytalan, mégis roppant céltudatos személyiség belső monológjának játékos megformálása. Fizikai hasonlóság aligha van kettejük között, nem úgy nézünk a színészre, mintha mindenáron bele akarnánk látni a kiskutyaszemű Azahriah-t, hanem úgy, mintha a segítségével egy kicsit még jobban sikerülne megértenünk a sztárt.

Thuróczy Szabolcs és Mucsi Zoltán is belekontárkodik a képbe, először azt hisszük, bevágtak egy készülő vígjátékjelenetet, de aztán kinyitják a szájukat, és rájövünk: nekik itt a helyük, Ionescu Raul mellett, a kék castingpanel, a Supermanagement, a rendező és a producer árgus szemei előtt. Hiszen, ahogy a cím is mutatja, mi magunk, „átlagemberek“ vagyunk Azahriah.

Az abszurditás akkor hág a tetőfokára, amikor Puzsér Róbert és Pintér Tibor „Tenya” is feltűnik egy-egy jelenet erejéig. Őket aztán pláne nem tudjuk hova tenni, de nem is kell, engedjük el az elvárásokat, és adjuk át magunkat a pillanatnak! Ha ez sikerült, akkor már a pillánk sem rebben, amikor a kis Ati gyermekkori kedvence, L.L. Junior rákezd a mulatósra, a két Azahriah-t „kicserélő” orákulum, a fiktív szál mozgatórugója meg kiosztja a forgatókönyvírót. 

És sokszor legyen akármilyen elborult is a film, ennél reálisabban aligha lehetne bemutatni egy életutat, amely legtöbbször a szürrealitás határát súrolja. A Mi vagyunk Azahriah azonban nem csak azt mutatja be, hogyan dolgozta fel és szokta meg a megszokhatatlannak tűnő ismertséget és sikert; meg azt, hogy Azahriah több egy 22 éves srácnál, akinek látszólag minden álma teljesült. Sokkal inkább arra világít rá, hogy Azahriah egy ország számára jelent valamit. Egy megfoghatatlan, mégis nagyon is valóságos valamit.

Talán az összetartozást. 

(Borítókép: Azahriah, Mazzag Izabella és Ionescu Raul. Fotó: Szollár Zsófi / Index)