Doszpot Péter: Ezt ne írd le, mert én még szeretnék élni

Hazudnánk, ha azt mondanánk, Szlavicsek Juditnak magától jutott eszébe krimit írni Doszpot Péterről, hiszen nem így történt. Az írónő a Magnólia Kiadótól kapta a felkérést: a kiadó munkatársai személyesen ismerték Doszpotot, és egy szokatlan projektet szerettek volna megvalósítani. 

„A kiadó ötlete volt, hogy egy fiktív krimiket író szerzővel hozzunk össze egy valós nyomozót, és kérdezzük meg tőlük, van-e kedvük hozzá, és ha igen, mit tudnának ebből létrehozni. Annyira szürreálisnak tűnt, hogy rögtön elkezdett érdekelni. Gondoltam, hogy ez annyira lehetetlen küldetés, hogy máris érdekel. Már az elején mondtam a kiadónak, hogy nyilván sem életrajzíró, sem szellemíró nem vagyok, biztos, hogy krimit írok belőle. Erre azt válaszolták, hogy »nyilván ezért kértünk téged«. Nem volt mihez nyúlnom, hiszen gyakorlatilag egy nem létező műfajban kellett alkotnom. Igaz, volt mögöttem négy könyv, azt már tudtam, hogy miként építek fel egy történetet, a magabiztosság megvolt bennem” – fogalmaz a kezdetekről a szerző, Szlavicsek Judit.

Doszpot Péter már korábbról ismerte a kiadó vezetőjét.

Amikor közölte velem a tervet, megtiszteltetésnek éreztem. Tök jó érzés, hogy van annyi benned, vagy a múltadban, hogy könyvet lehessen írni róla. Csak annyit beszéltünk már, meg beszélünk is folyamatosan erről a múltról, hogy nem akartam dokumentumregényt. Ezért volt óriási az ötlet, és ezért volt óriási a találkozásunk Judittal, hogy ebből nem dokumentumregény lesz, hanem olvasható krimi. Majd mindenki eldönti, hogy hol húzódik a valóság és a fikció között a határ, vagy hogy van-e egyáltalán. Lesznek benne olyan ügyek, amiket lehet ismerni az országban, olvastak is róla folyamatosan, de egyébként tök színes az egész történet

– mondja a regény főhőse, Doszpot Péter, akinek – elmondása szerint – tök egyszerű dolga volt; csak mondta, mondta, Szlavicsek meg jegyzetelt.

„Nem jegyzeteltem, hanem felvettem” – javítja ki a nyomozót. 

Nagy volt a felelősség

Ahhoz, hogy a Doszpot által elmondottakból működőképes krimit kreálhasson, a szerzőnek feltétlenül ismernie kellett a könyvből kimaradt – nem publikus – visszaemlékezéseket és történeteket is. Az írónő a nagyjából ötvenórányi felvételből a legizgalmasabb anyagokat válogatta ki, azokat állította a regény fókuszába.

„Nekem őt teljesen kellett ismernem ahhoz, hogy ezt a másfél évet megírjam. Kereteztem egy kicsit egy későbbi történettel, ami egyébként mutatja, hogy jóval összetettebb személyiség annál, mint egy macsó figura a menő autójában” – mondja a szerző.

Mielőtt nekiálltunk a közös munkának, a világon mindent elolvastam, meghallgattam, megnéztem róla. Volt egy baromi nagy kutatás része a projektnek, miközben pontosan tudtam, hogy nem dokumentarista regényt akarok írni. Ugyanakkor látni akartam, hogy ő ott milyen, hogyan meséli el a dolgokat. Nagyon sokszor volt, hogy kérdeztem tőle valamit, ő elkezdte mondani, én meg mondtam, hogy Péter, ezt már ötször hallottam, valami más nem jut eszedbe? Nyilván így élte az életét, ezer interjút adott, sokkal egyszerűbb volt egy narratívát felépíteni minden sztorihoz, de aztán eljutottunk odáig, hogy megértette, más is kell. 

Szlavicsek érezte a felelősségét annak, hogy egy ismert szereplővel dolgozik, akiről fontos volt kideríteni, mit is szeretne megosztani az életéből. Felelősséggel tartozott Doszpot, valamint a főhős családja, exei és kollégái iránt is, hiszen a könyvet olyan emberek is olvashatják, akik érintettek a történtekben.

Kérdés azonban, milyen érzés volt megnyílnia Doszpotnak a szerző előtt.

Ez egy biztonsági kérdés, az ember nem szívesen adja ki. Kellett, hogy legyen köztünk kémia, meg olyan bizalom, ami miatt ez megtörténhet. Mivel megvolt a kémia, attól kezdve nekem nem voltak problémáim, hogy elmondjam az érzéseimet. Csak ki kellett lépnem ebből a sémából, amit felépítettem a saját magam biztonsága, a magánéletem és a karrierem miatt. 

Az írónő több szereplőt álnéven tett bele a könyvbe. Persze voltak a korszaknak meghatározó szereplői, akiket mindenki ismert, és

Ott meghúztak egy határt.

„Most először vagyok úgy kitéve a nyilvánosságnak, hogy nem a saját jogomon, hanem egy közismert személyiséggel együtt, az ismertség minden előnyével és hátrányával” – fogalmaz Szlavicsek.

Nem tekint magára hősként

Doszpotnak eszébe sem jutott regényhősként megfigyelnie magát, nem tudja kívülállóként olvasni a krimit. Nincsenek benne nagy gondolatok, akinek tetszik, annak tetszik, akinek meg nem, annak nem: így vélekedik az egészről. Ráadásul a könyvben semmi olyant nem írtak le, amit ne vállalna fel. A szerző szerint ez nem leleplező botránykönyv, amiből olyan titkokra is fény derül, amiről még senki sem hallott. Bár a 90-es évek végével kapcsolatban csomó legenda él, és mindenki szeret összeesküvés-elméleteket szőni, a Doszpot nyomozban nem ezt a vonalat vitte tovább a duó.

Imádom a krimiket. Ennél a könyvnél, mivel fikciós, el kellett engednem a belém ivódott szakmai, dokumentarista gondolkodásmódot, mert egyébként nem tudna működni. Más krimiknél is azt szoktam elemezni, hogy biztosan zsaruk írták-e, esetleg valami tanácsadókkal, vagy pedig fogalmuk sincs az egészről

– válaszol Doszpot a kérdésre, hogyan viszonyul a krimi műfajához.

E cikk szerzője a könyvben központi figyelmet kapó Fenyő-gyilkosság évében született, így más mentalitással olvas(hat)ta a regényt, mintha valós időben, a híradókból és újságcikkekből értesült volna az ország talán leghírhedtebb kivégzéséről. Maradt a Wikipédia meg az Arcanum, bár – a gyilkosság híre miatt – fiatal kora ellenére is ismerte az esetet. De kiket jelölt meg Szlavicsek és Doszpot a krimi célközönségéül?

A volt főnyomozó az elmúlt huszonpár évben folyamatosan előadásokat tartott, látta a generációváltásokat a hallgatók között. Ezek az ügyek viszont annyira benne maradtak a magyar közéletben, hogy ha fel is merülnek, a hallgatók bizony elkezdenek róluk beszélgetni. Mint mondja, párját ritkítja a dolog, hiszen ma már – szerencsére – nem történnek ilyen izgalmas, mondhatni brutális ügyek. Nem történhetnek meg, mert megváltozott a világ.

„Az nagyon vad korszak volt, a szocializmust kellett valahogy lebontani. Mi azt mondtuk akkor, hogy körülbelül olyan negyven-ötven évvel vagyunk lemaradva, mert láttuk, hogy mi történt nyugaton, láttuk, hogyan alakult a bűnözés. Mi akkor próbáltunk tanulni. A bűnözőkkel együtt akartuk tanulni a bűncselekmények nyomozását, mert senki sem tanított meg minket rá” – elemzi Doszpot a rendszerváltás utáni éveket.

A szerző szerint eltelt húsz év, technikailag és szakmailag is az volt a legnagyobb nehézség, hogy olyan szöveget írjon, ami azoknak is mond valamit, akik átélték az egészet, meg azoknak is, akik most ismerik meg az ügyet.

„Nyilván Péterből dolgoztunk, és volt miből. Nagyon érdekesnek tartom, hogy 2001-ben leszerelt, mi pedig itt ülünk 2024-ben, megjelenik róla egy könyv, máig telt házas előadásokat tart, amire beül anya és lánya is. Úgy, hogy nagyon rövid ideig, mindössze öt évig volt ebben a pozícióban, vagyis dolgozott a valaha volt legfiatalabb főnyomozóként” – emeli ki Szlavicsek Judit, mire Doszpot helyeslően bólogat.

Aki még mindig nem érte el a nyugdíjkorhatárt.

(Borítókép: Doszpot Péter és Szlavicsek Judit. Fotó: Mult Roland / Index)