Ezt az új színdarabot még az is végigneveti, aki búskoroman ül be rá

Gaetano Donizetti a bel canto korszakának legtermékenyebb operaszerzője volt, ám ahhoz képest, hogy hatvannál is több operát írt, az olasz alkotó műveit manapság alig lehet megtalálni a színpadokon. Holott a művész stílusjegyévé tette, hogy

• operái könnyedek, fogyaszthatók, lendületesek, és tömve vannak jól csengő dallamokkal.

Nem beszélve arról, hogy vígoperáinak karakterei karikatúraszerű figurák, beleégnek a néző emlékezetébe, már csak azért is, mert polgárpukkasztó húzásaik miatt olykor tényleg gurulni lehet a nevetéstől.

A Győri Nemzeti Színház 2024. november 23-án Zakariás Zalán rendezésében mutatta be A csengőt, Donizetti vígoperáját, amely először 1836-ban, Nápolyban örvendeztette meg a közönséget, ám láthatóan azóta sem veszített éléből.

Vígopera nászéjszakával 

A történet szerint a 19. századi Sorrentóban járunk, amikor is egy idős patikus, Don Annibale (Takács Zoltán) éppen lagzit tart. A násznéppel azt ünneplik, hogy a vén kujon elvette a hozzá képest szemtelenül fiatal Serafinát (Hagen Orsolya). Minden szép és jó, csakhogy a meghívottak között van Enrico (Bakos-Kiss Gábor), egy igazi hősszerelmes, aki mindenáron megakadályozná, hogy Annibale és Serafina elhálja a nászéjszakát.

Ami a külcsínt illeti, a győriek magasra tették a lécet. Élményszámba mennek az igényes kosztümök és az énekesek sminkjei. A főszereplők mellett a kórus tagjai a násznép színes-díszes hacukáiba bújnak, és ugyancsak remekül hozzák be a Kisfaludy terem apró színpadára az olasz korszellemet:

• pörögnek a díszes szoknyák, emelkednek a kalapok, miközben Enrico és vetélytársa egymás idegein táncol.

A csengő talán legszórakoztatóbb részei azok, amikor az amúgy színházigazgatóként, de rendezőként és szereplőként is sűrűn beugró Bakos-Kiss Gábor újra és újra megvicceli a szexre vágyó patikust. Az exhibicionista és kissé őrült, az Alíz Csodaországban Kalaposára emlékeztető Enrico háromszor csenget, előbb francia akcentussal, a gyomrát fájlalva idegeli Takács Zoltán Don Annibaléját, hogy nem sokkal később magát berekedt énekesnek beállítva kérjen fájó torkára orvosságot. Végezetül pedig, A csengő csúcspontján fájó derekú, hosszú szakállú öregember álcáját felvéve, nemlétező neje kórságait perceken keresztül sorolva viszi be a kegyelemdöfést az ingerült patikusnak.

Takács Zoltán pont annyira gőgös, beképzelt, és egy kicsit szánható karakter, mint amit egy Don Annibaléhoz hasonló figurától papíron elvárnánk, a férfiak különharcában pedig a Hagen Orsolya-féle Serafina ad elő szépen csengő szoprán áriákat, afféle groteszk hattyú halálát hozva a színpadra.

Győrben jól szól A csengő

Nemcsak Enrico figurája excentrikus, hanem maga a színdarab is, elvégre a főszereplő olykor az első sorokban ülőket is bevonja a történésekbe, de A csengő egy pontján a mindig vidám, néha szörnyülködő énekkar is beül a nézők közé, onnan kíséri figyelemmel a történéseket.

Ha a kosztümöket megdicsértem, akkor jár a taps a díszletért (mindkettő Kovács Alíz munkája). A patikus otthonában mindig történik valami: durrannak a petárdák, borulnak a székek, repülnek a menyasszonyok, na és remekül fest az is, hogy – mivel egyfelvonásos vígoperáról van szó – a mozgó szekrénysorok a szemünk láttára rendeződnek át. A szereplőknek sincs túl sok idejük, hogy újabb és újabb kosztümökbe bújjanak, az állandó sietség izgalmas pörgésnek érződik, ami A csengő előnyére válik.

Nemcsak amiatt erősen ajánlott néznivaló A csengő, mert még a legmorcosabb nézők arcára is mosolyt, sőt nevetést csal, hanem mert remek belépő lehet azoknak, akik érdeklődnek az opera iránt, de a vaskalaposnak tűnő műfaj eddig távol tartotta őket. Valljuk be, olyan zsánerről van szó, amely nem a legmegközelíthetőbb, Donizetti alkotása azonban rövid, alig 70 perces, szünet sincsen benne, Győrben végig magyarul énekelnek, érthetően, így még a sztorival is könnyű tartani a lépést.

Több ehhez hasonló, gyors léptékű vígopera kellene a magyar színházakba, mert az érdekes, látványos körítéssel, a jól megírt sztorival, a remek színészi játékokkal és áriákkal fel lehetne kelteni a fiatal nézők érdeklődését, hogy a tévéképernyőn és a mozin túl is van mód kultúrát fogyasztani. Még úgy is, hogy A csengő kicsit hirtelen ér véget, őszintén szólva még néztem volna tovább, de ez legyen az én bajom.

A csengőt decemberben, többek közt 13-án, 14-én és 15-én is játsszák a Győri Nemzeti Színházban.

(Borítókép: Komlósi Ádám)