A Goethe-Institut Budapest támogatásával létrejött rendezvényen a fent említett kérdés mellett az AdK tudományos munkatársa – aki a magyar gyűjteményt is gondozza – arról is szót ejtett, hogyan kutatható az ottani gyűjtemény, valamint milyen feltételei vannak annak, hogy az irodalmi anyagok az akadémiára kerülhessenek.
Magyarországon nincs megfelelő intézményi háttér ahhoz, hogy itt tárolhassák az említett írók hagyatékát, hangsúlyozta Madácsi-Laube Katalin, a Berlini Művészeti Akadémia Archívumának tudományos munkatársa. Bár nem ő az egyetlen magyar az intézményben, egyelőre ő az egyetlen magyar nyelvű munkatárs az archívumban.
Az előadás címe egyébként Komlós Aladár Magyar külföldön című művéből ered. 2007-ben ezzel a címmel egy kiállítási katalógus is megjelent, amit a Petőfi Irodalmi Múzeum készített, Csorba Csilla és munkatársai fölkutatták a Berlinben élt magyarokat, és arra keresték a választ, hogy milyen szerepük volt a weimari köztársaságban, hogyan éltek a német fővárosban.
A katalógus kapcsán felmerült a kérdés, hogy egy történet folytatódik-e, esetleg egy új történet kezdődött a háború után. A katalógusban olvashatunk például Márai Sándortól, aki a weimari köztársaság előtt is járt külföldön, de a harmincas évekből nagyon szép európai riportjai vannak. Ugyanakkor a weimari köztársaság magyarjai menekültek, akiknek el kellett hagyniuk Magyarországot. Közülük sokan Berlinben, zord körülmények között találták meg a művészi kiteljesedést.
A Berlini Művészeti Akadémiának (németül Akademie der Künste, röviden AdK) 1945 óta számos magyar író tagja volt: Szondi Péter, Ivan Nagel, Tábori György, Kurtág György, Ligeti György, Szabó István, Konrád György, Polónyi István, Móra Terézia, Esterházy Péter, Kertész Imre, Nádas Péter, Eötvös Péter és Dragomán György neve is kapcsolódik az intézményhez.
De hogyan is kezdődött a háború utáni Magyarország és a Berlini Akadémia kapcsolata? Egy hidegháborús történetként. A Ford Foundation 1962-ben alapított egy kulturális ösztöndíjat Nyugat-Berlinben, amit 1966-ban átvett a DAAD (Deutscher Akademischer Austauschdienst). Az ösztöndíjat azzal a céllal találták ki, hogy a hidegháborús helyzetben teljesen elszigetelt Berlint kulturálisan fölvirágoztassák, valamint hogy kikerüljön az elszigeteltségéből. A világ minden tájáról igyekeztek művészeket meghívni, magyarok 1974 óta vesznek részt ezeken az eseményeken.
Az első magyar, aki ösztöndíjjal utazott Berlinbe, Mészöly Miklós volt.
Mészöly, ha csak tehette, támogatta a magyar kollégákat, igyekezett a fiatalokat is bevonni a vérkeringésbe. A szerzőre korábban (Nyugat-Berlinben és Nyugat-Németországban is) felfigyeltek a kiadók, a háború utáni művészeti stílusa nagy érdeklődést váltott ki, többek között ezért hívták meg az akadémiára. Mészölyön kívül 1977–78-ban például Konrád György is az akadémia ösztöndíjasa volt, 1981–1982-ben Nádas Péter, a 90-es évek elején pedig Kertész Imre is kapott ösztöndíjat.
Madácsi-Laube Katalin felhívta a figyelmet a Berlin, drágám. Csukja be, kérem, a szemét című kötetre, amelyben 20 kortárs magyar író Berlin-történetei elevenednek meg, mindegyik más és más megközelítésből mutatja be a várost. A kötet szerint Konrád György például kezdettől fogva otthonosan érezte magát Berlinben. A városnak szerinte az írók és a művészek adták a különleges státuszát, ők teremtették meg Berlin mítoszát. Konrád Berlinje egy randevúváros, mint Párizs vagy New York.
Konrád György egyébként két turnuson át volt az akadémia elnöke, és ezekben az években kimondottan erős nyomot hagyott az intézményen. Közreműködésével számos olyan rendezvény jött létre, amely megmutatta, hogy Berlin képes nyitni a Kelet és Kelet-Európa felé, miközben a nyugati kapcsolatait is tartotta.
Kertész Imre a következőket írta Berlinről, amely lassan második hazájává vált:
Valójában Németországban lettem íróvá. És itt nem az úgynevezett hírnévre gondolok, hanem arra, hogy könyveim először itt, Németországban fejtettek ki valóságos hatást. Berlin nem titkolja rettentő múltját. A zsidó múzeum, a grünwaldi pályaudvar 17-es vágánya mentén elhelyezett emléktábla, innen indították a berlini zsidó transzportokat a keleti táborok felé. Az aranyozott kupolájú zsinagóga, amely előtt állandó rendőrségi készültség posztol, mindez éppen úgy látványossága Berlinnek, akár az új Potsdamer Platz épületei és filmpalotája. Ugyanott, ahol néhány éve még egy sivatag közepén álltam, amely a háborús bombázásokat meg az egykori falat idézte. Nem tagadom, néha elfog a történelem abszurd szédülete. Másrészt azt hiszem, nincs még egy város Európában, ahol ennyire intenzíven érzékelhető a jelen és a hozzá vezető út.
A magyar írók közül Kertész Imre döntött először úgy, hogy Berlinben hagyja a hagyatékát. Egy berlini barátja segített neki olyan intézményt keresni, ahol befogadják az anyagot, az akadémián pedig sikerrel járt. Ez bátor döntés volt az akkori archívum vezetőjétől, ugyanis senki nem tudott magyarul, mégis helyet biztosítottak az anyagnak. Így került 2001-ben az akadémiára a hagyaték. Kertész 2002-ben kapott Nobel-díjat, és egy teljesen más helyzetben találta magát, mégis kitartott Berlin mellett. A szerződést 2011-ben véglegesítették, anyagai addig csak letétben voltak a városban.
Nádas Péter pedig azért döntött Berlin mellett, mert akkorra az Akadémián kialakult egyfajta magyar sziget, ahová ő is tartozni akart.
A kötetben egy Esterházy-történet is helyet kapott. Ő úgy fogalmazott, „aki Berlinről beszél, az Európáról beszél. Berlin eddig is embléma volt. Eddig a botrány emblémája, a fal városa, a kettéosztott Európa kínos cégére. Most meg az újé, amelyről nem tudjuk, hogy micsoda. Ennek a nem tudásnak a városa Berlin. Az a kérdés, és ez mintha mindannyiunk kérdése volna, mit kezd Berlin a múltjával, és mit kezd önmagával, kettéesettségével”.
Esterházy Marcell, az író fia korábban a Magyar Narancsnak adott interjúban elmondta, elsősorban az érdekelte őket, hogy egy stabil intézményi környezetbe kerüljön a hagyaték. Egy kiszámítható, felkészült helyre, ahol magas szinten foglalkoznak vele. Másfelől az Esterházy-hagyatékért nem álltak sorban az intézmények: bár volt néhány elfogadható opció, azok nem itthon voltak...
(Borítókép: „Berlin a mi Párizsunk – Magyar írók és hagyatékaik a Berlini Művészeti Akadémián” címmel tartottak 2024. december 4-én előadást a FSZEK Körúti Könyvtárban. Fotó: Tövissi Bence / Index)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
