Nincs nagy dráma, de a Z és az alfa generációban is volna igény arra, hogy legyen

Nem igaz, hogy a mai fiatalok koncentrációs képessége csökkent volna, és ezért érdeklődnek egyre kevésbé a dráma és a színház iránt. Igaz azonban, hogy az oktatóknak jobban kell alkalmazkodniuk a gyerekekhez, hogy azok oda tudjanak figyelni a foglalkozásokra. Ha a diákokat partnerként kezelik, illetve a korosztályok számukra releváns témákat dolgozhatnak fel, nincs ok az aggodalomra: a Z és az alfa generáció is játszi könnyedséggel megszólítható.

Nagyjából ennyi derül ki ma, ha szóba kerül a téma: drámapedagógia.

A téma körbejárásához megkerülhetetlen a Déryné Program bemutatása, de mit gondolnak az oktatási állapotokról a független projektekben dolgozó szakemberek, és milyen módszereket dolgoztak ki arra, hogy javítsák a drámapedagógia helyzetét Magyarországon? 

Csökkenő közösségi kompetenciák

A Déryné Program középiskolásokat megcélzó alprogramja, a KultUp úgy fogalmaz, miszerint a cél: „az élmény- és drámapedagógiai nevelés eszközeivel, kulturális élményeken keresztül a diákokat minőségi tartalomfogyasztás felé terelje, továbbá hozzájáruljon az erős értékrend, a tartós érdeklődési körök és a motivált jövőkép kialakulásához”.

A program állítja, hogy a Z generáció (az 1997 és 2012 között született fiatalok) kulturális tartalomfogyasztási szokásaiban jelentős változások mentek végbe, ami a közösségi kompetenciák csökkenéséhez vezetett, emellett a klasszikus kulturális – elsősorban magyar – alkotások és értékek megismerésére való törekvés hiányára mutat.

A KultUp középfokú oktatási intézményekbe igyekszik eljuttatni huszonöt olyan életművet – pontosabban irodalmi művet –, amely mind etikai, mind lírai, mind drámai szempontból a magyar irodalomtörténet csúcsteljesítménye.

Ahhoz, hogy ezek a csúcsteljesítmények el tudjanak jutni 2024-ben, illetve az azt követő években is a középiskolásokhoz és az egyetemistákhoz, fontos tudni, hogy hol is tartanak a fiatalok a szövegértésben. Éppen ezért a projekt egyik legfontosabb része a szövegértés elmélyítése, valamint hogy minden olyan művészeti terület, amelyet bevonnak a programba, és amelyek egymástól gyakran elkülönítve jelennek meg, egységben tudjanak megjelenni a Déryné keretében

– hangsúlyozta Timár András irodalmár, színháztörténész egy 2024. november 6-i sajtóeseményen, amelyen a résztvevők az irodalomoktatás modernizálásának lehetőségeit tárgyalták.

Konkrét erő a drámapedagógiában

Timár András kiemelte, a drámapedagógia nem csak az irodalomoktatásba épül be, hiszen a színház és dráma önálló tárgyként jelennek meg. A magyartanároknak mindenféle eszközre szükségük van a figyelemfenntartáshoz, hiszen több száz oldalas szövegekről van szó: ilyen hosszú szövegeket elolvasni – és elolvastatni – őrületesen nehéz manapság.

Főleg úgy, hogy ha végiggondolják, akkor Janus Pannoniustól, tehát a magyar irodalom kezdeteitől egészen a kortárs irodalomig, sok száz évből választottunk műveket. Ez a huszonötös válogatás egyrészt a klasszikus műveltségünk, annak megőrzésének alapja, illetve egy másfajta szemléletet ad, amit nagyon izgalmasan lehet a fiatalokhoz eljuttatni.

A kerekasztal-beszélgetésen Novák Irén művészetért és közösségi művelődésért felelős helyettes államtitkár azt hangsúlyozta, hogy az elmúlt tíz-tizenöt év technológiai fejlődése megváltoztatta az életünket, így a szemléletünkön kell változtatni ahhoz, hogy a gazdag kulturális örökségünket át tudjuk adni a következő generáció(k)nak. 

„A formákon és módszereken változtatnunk kell. Vannak állandó dolgok, de van, ami egyszerűen ma már nem működik. Ahhoz, hogy át tudjuk adni a számunkra fontos értékeket a gyermekeinknek, meg kell őket ismerni. Ez most egy nagyon trendi téma, rengetegen foglalkoznak vele, teljes iparágak épültek ki arra, hogy megismerjük a Z generáció vagy az alfa generáció sajátosságait, egyszerűen megkerülhetetlen” – mondta Novák Irén, hozzátéve, hogy szülőként, munkáltatóként és szakemberként is tudni kell, hogy mi az, ami motiválja a fiatalokat, mi a mozgatórugójuk, mi az, amivel fel lehet kelteni a figyelmüket. 

„Ha ezt tudjuk, és nyitottak vagyunk rá, akkor át tudjuk adni a fontos értékeket. Ha pedig nem, akkor unalmasak vagyunk, és egyszerűen lemaradunk. A kulturális kormányzat részéről van nyitottság, szándék és támogatás arra, hogy a fiataljainkat bevonjuk, megszólítsuk” – tette hozzá a helyettes államtitkár.

Nem mutat újat

A Déryné KultUp nevű programja egy sok elemből álló intervenciós program, de egyáltalán nem új keletű jelenség vagy kezdeményezés. Ha nem számítjuk bele a XVII., XVIII. századi iskoladrámákat, melyeknek szintén hatalmas tradíciója van, a drámapedagógia már az 1960-as, 70-es évek óta jelen van hazánkban.

A KultUp, tudomásom szerint, több drámapedagógiai formát, elemet is tartalmaz, de a komplex terület ennél sokkal gazdagabb, tágabb. Más az, amikor valami úgynevezett intervenciós, egyszeri beavatkozás, és az is, amikor a drámatanár jelen van az iskolában, és egy hosszú folyamatot jár végig egy-egy csoporttal, a diákokkal

– nyilatkozta az Indexnek Dr. Bethlenfalvy Ádám, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója.

A dráma mint tárgy 1995 óta jelen van a magyar Nemzeti alaptantervben. Bethlenfalvy szerint különböző módon és más-más lehetőségekkel, de a közoktatásnak abszolút része a dráma: úgy is, hogy különálló drámaóra van, és úgy is, hogy különböző tárgyakat lehet dramatikus módszerekkel oktatni. 

Hangsúlyozta, hogy a gyerek- és diákszínjátszásnak nagyon komoly tradíciói vannak Magyarországon és Kelet-Európában. Az Országos Diákszínjátszó Egyesület például a diákszínjátszó mozgalmat képviseli és strukturálja, és a Magyar Drámapedagógiai Társaság is rendkívül fontos szakmai munkát végez,

„Az egyéb támogatási döntésekből, úgy tűnik, akár még lenne is pénz a területre, de ezek nehézkesen vagy egyáltalán nem jutnak el az olyan szakmai civil kezdeményezésekhez, amelyek évtizedeken át dolgoztak a drámapedagógia és a színházi nevelés szakmai megerősítésén. Kellenek az új kezdeményezések, de nagyon fontos lenne, hogy ezek a kontinuitást és átfogó szakmaiságot képviselő szervezetek működését biztosítsák” – fogalmazott Bethlenfalvy, aki színházi nevelési szakemberként és drámapedagógusként is dolgozik.

Mint mondta, az állami támogatások nagyon erősen visszaszorultak erről a területről. 

Éppen most zárult le egy olyan pályázat, amelynek keretében nagyon sok, független színházi nevelési programot működtető színház nulla forint támogatást kapott. Ez is egy problémás tér, hogy akkor mi lesz ezzel a nemzetközileg egyedülálló kínálattal, ami tulajdonképpen hungarikum. Úgy tűnik, a kultúrpolitika ezt a sok programot nem becsüli meg.

A területen fontos lépés volt a Lázár Ervin Program (szintén dérynés kezdeményezés – a szerk.) elindítása, amelynek célja, hogy minden általános iskolás évente egyszer eljusson színházba. Bethlenfalvy szerint ez rendkívül lényeges program, de a megvalósítás hogyanja is nagyon fontos, hiszen nem mindegy, hogy a gyerek miként és hogyan találkozik a színházzal: egy rossz élmény hatására az egész folyamat könnyen kontraproduktív lehet.

„Ha egy tornateremben történik ez a találkozás, ahol a gyerek nem hallja jól, hogy mi történik, vagy olyan darabot kell néznie, ami nem az ő korosztályának, az ő problémáiról szól, akkor lehet, ez a hatás nem lesz túl pozitív, és nem beleszeretni fog a színházba, hanem elfordul attól. A színház varázsa nem automatikus, meg kell dolgozni érte” − vélekedett. 

De hogyan szólíthatók meg a fiatalok?

Bethlenfalvy szerint alapvető kérdés, hogy a pedagógus vagy a szakember (és maga a foglalkozás) komolyan veszi-e a résztvevőket, a nézőket, miközben olyan problémákat, olyan történeteket keres számukra, amikhez kapcsolódhatnak.

A színházi előadásoknál a minőség a legfontosabb szempont, ami alatt a kidolgozottság, a kifinomultság, a dramaturgia értendő, s hogy azok figyelembe veszik a korosztály élethelyzetét, problémáit, érdeklődését. Egy másik lényeges elem az interakció módja, vagyis hogy a foglalkozás olyan kérdéseket tesz fel a résztvevőknek, amelyek valóban relevánsak a számukra.

A drámapedagós úgy fogalmazott, a közoktatásban helye és tere van a drámának, mert iszonyatosan igénylik a gyerekek, hogy megmozdulhassanak, hogy kiléphessenek a pad mögül, és alkothassanak, hogy valamiféle cselekvő tanulást végezzenek. Bethlenfaly azt is hozzátette, hogy 

Nem igaz, hogy a Z meg alfa generációs fiatalok nem tudnak jól figyelni. Van egy színházi nevelési előadásunk, ketten játsszuk, tehát nincs őrült nagy infrastruktúrája. Az egész díszletet egy kocsi csomagtartójában szállítjuk. Ezzel az előadással nemrég egy VIII. kerületi intézményben játszottunk, ahová különböző fogyatékkal élő gyerekek járnak, akik elvileg nem tudnak pár percnél tovább figyelni. Az előadás körülbelül 50 perc, megszakítva interakciókkal, és csodás volt a gyerekek figyelme és kapcsolódása, fantasztikus befejezést találtak ki a meséhez. A statisztika szerint nem lettek volna képesek figyelni, mégis tudtak. Nem azon múlott, hogy mennyire csilli-villi az egész, nem használunk multimédiás eszközöket sem. Műanyag kacatokból raktunk össze mindent, mégis működött.

Az oktató szavaiból kiderült, egy-egy gyerekeknek szóló foglalkozásnak nem is feltétlenül az a lényege, hogy a magyar vagy a világirodalom remekműveinek modernizált változataival dolgozzanak, hanem az, hogy aktuális, a fiatalokat megszólító témákról folyjon a párbeszéd.

Hogyan javítható a drámapedagógia helyzete?

Bethlenfalvy szerint fontos, hogy a közoktatásban megerősödjön a dráma helyzete. Vannak olyan iskolák, ahol minden évben van drámaóra, de sok helyen csak a hetedik osztályban – mert a kerettantervben is ott van.

„Ha azt gondolnám, hogy fontos a gyerekek lelki egészsége, és ha én lennék döntési pozícióban, akkor a drámaórát minden évben lehetővé tenném. Persze rögtön elindulna a vita, hogy melyik tantárgy helyére kerüljön, de a gyerekek tudnának egymással foglalkozni, együttműködni, probléma-központúan gondolkodni, a saját verbális és kommunikációs készségeiket erősíteni, mert ezek mind megtörténnek a drámaórán. Ha ezeket fontosnak gondoljuk, akkor több helyet kell adni ennek a tantervben” – emelte ki az első lehetséges megoldást, majd hozzátette:

A másik kérdés, hogy milyen az iskola melletti közreműködő rendszerek, például a művészeti iskolák és tanfolyamok finanszírozása. Vannak-e támogató kezdeményezések? Nem őrült pénzekről beszélünk, de, mondjuk, igazán beleférne, hogy három éven keresztül biztosított legyen egy gyermekszínjátszó fesztivál vagy egy diákszínjátszó fesztivál szervezése, hiszen ezek gyerekek és fiatalok ezreit mozgatják meg… 

Bethlenfalvy Ádám mellett Szendrey Gitta drámainstruktort és művészetterapeutát is megkérdeztük a témában. A fiatal instruktor egyetértett abban, hogy országos szinten sokat lehetne javítani a drámaoktatáson, és leginkább a fejlődés lehetőségét és a nyitottságot hiányolta. 

„Nagy hiányosságnak gondolom, hogy a színházi és drámapedagógiai képzéseknek nem része az önismereti munka. Aki bármilyen formában emberekkel foglalkozik, nem spórolhatja meg mindezt. Jó lenne, ha több lehetőségünk lenne képződni, gazdagítani a meglévő tudásunkat akár külföldi módszertanokkal is. Örülnék annak is, ha mi, szakemberek jobban rálátnánk egymás munkájára. Ha több lehetőség lenne az együttműködésre, és új hangokat is hallhatnánk a szakmai eseményeken. Erre persze vannak kísérletek. Ez nehéz kérdés, mert iszonyatosan túlterhelt mindenki, és sokszor egyszerűen nincs kapacitás arra, hogy egymás munkáit is megnézzük. Láthatóvá tenni magunkat és érvényt szerezni annak, amit csinálunk, pedig még ennél is nehezebb” – fogalmazott, majd kiemelte:

Az, hogy mennyire befogadók a gyerekek, attól is függ, hogy milyen közösségből vagy közegből érkeznek. Én jelenleg a Mester Galériában és a Radnóti Színházban dolgozom. Utóbbiba általában jónak mondható közösségekből, gimnáziumokból és Waldorf-iskolákból csatlakoznak a fiatalok, akik már eleve érdeklődnek a színház és a művészetek iránt. Úgy gondolom, más a helyzet, ha egy nehezebb körülmények közül érkező csapattal dolgozunk. 

A szakember szerint azokat a fiatalokat sem lehetetlen megszólítani, akikről elsőre azt hinnénk, talán kevésbé kapcsolódnak a színházhoz. Mindennek a kulcsa, hogy meg kell találni a megfelelő eszközöket a fiatalok bevonására.

Szendrey évekkel ezelőtt a Katona József Színház Eltáv programjához is csatlakoztott egy időre. Szúcs-Bányatelepen, nehéz körülmények között élő roma származású fiatalokkal dolgozott. Időbe telt, mire feloldódtak, és belerázódtak a folyamatba, voltak kihívásaik, de nagyon megszerették egymást, mint mondta, a közös munka maradandó változásokat hozott az életükbe. 

„Nagyon kíváncsi vagyok a 15–25 éves korosztályra, végtelenül inspirálók a gondolataik, ahogyan működnek. Amikor csoportot vezetek, számomra a folyamaton van a hangsúly, ahogyan eljutunk valahonnan valahová. Nyitott vagyok, és használom mindazt, amit a fiatalok behoznak a foglalkozásokra. Emellett nem az a lényeg, hogy hogyan adnak elő valamit, hanem hogy a saját hangjukon és azzal kapcsolatban szólaljanak meg, ami igazán foglalkoztatja őket a mindennapokban” – fogalmazott.

A megkérdezett szakemberek szerint tehát a fiatalabb generációk legalább annyira érdeklődőek és nyitottak a dráma iránt, mint az idősebbek, csak tudatosan kell megragadni a figyelmüket. Talán éppen ez a – mai fiatalokra jellemző – nyitottság az, ami miatt érdemes a gyerekeket, fiatal felnőtteket komolyan venni és egyenjogú partnerként kezelni; úgy szólni hozzájuk, hogy a drámapedagógia helyzetének javítására törekvő felnőttek valóban az ifjúság érdeklődési köreit és értékrendjét tartsák szem előtt.

(Borítókép: Kolumbán Kitti / Index)