Ilyen szépen még senki sem beszélt a halálról
További Kultúr cikkek
Talán soha nem olvastunk még egy annyira ellentmondásokkal teli könyvet, mint Maddie Mortimer Káprázatos testünk térképe című regénye − amely a szó szoros értelmében véve nem is egy klasszikus regényt juttat eszünkbe, hiszen már a műfaját tekintve is szokatlan. A könyv térben és időben megállás nélkül cikázó, a szabadvers és a próza elegyeként is leírható olvasmány. Hol kétsorosokkal, hol képversekkel, hol egyszerű elbeszélésekkel találkozunk.
A lírai elemekkel tarkított próza egy lázálomszerű utazás, amely néha teljesen elvont és delíriumos élményt ad, máskor pedig annyira reálisnak és testközelinek érződik az egész, mintha velünk történnének meg a leírt események. Bár a forma láttán azt hihetnénk, hogy nem fog működni a könyv, valahogy mégis összeáll a kép, és egy koherens történetet kapunk.
Nincs benne semmi szokványos
A történet főhőse, Lia rákos: a diagnózis óta összefolynak az életében a múlt és a jelen eseményei, és olyan dolgok is a felszínre törnek, amelyeket a nő már rég eltemetett magában. Lia és családja nehéz kérdésekkel és egyre súlyosbodó kihívásokkal szembesül, amikbe még beletörődni is megterhelő, hát még megpróbálni túllépni rajtuk.
A Káprázatos testünk térképe egy végtelenül összetett, a komplexitást ugyanakkor csapongással ellensúlyozó, meg-megszakító sztori, amely úgy építi fel a karaktereket és történeteiket, hogy izgalmas és végtelenül rétegzett személyekként tekintünk rájuk. A sekélyességnek nyoma sincs egyikükben sem, pedig teljesen átlagos fiúk és lányok, férfiak és nők, akik a mindennapi élet magasságait és mélységeit élik át. A szerző nem várja el, hogy együttérezzünk a hősökkel, mégis úgy vannak megformálva, hogy így teszünk.
A karakterek érdekesek, az egyéni történeteik pedig külön-külön is említésre méltók: ha kivennénk őket a kerek egészből, önmagukban is megállnák a helyüket, bár az összkép sokkal szürkébb lenne. A jellemfejlődés a szereplők esetében nem kizárólagos, vagyis nem egyértelműen negatív vagy pozitív irányban működik, hanem a szélsőségek közötti skálán bárhol elhelyezkedhet: hol antipatikusabb tulajdonságokat és szokásokat mutatnak, hol szimpatikusabbak lesznek a szemünkben egy-egy cselekedetük vagy gondolatuk után.
A linearitás hiánya sokkal szabadabb értelmezési keretet ad a könyvnek, mint azt előzetesen vártuk, jót tesz a szövegnek. Vérbeli kortárs regényről van szó:
a könyv szakít a konvenciókkal, egy végtelenül besszippantó szöveget tesz elénk.
Szinte elmerülünk a történetben, amelynél a szerző előszeretettel vegyíti a stílusokat, a narrátor pedig sokkal inkább egy nonhumán entitás hangja, semmint valós alak.
Maddie Mortimer még nincs 30 éves, de úgy játszik a szöveggel, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. A szöveg hemzseg a metaforáktól és az asszociációktól, de mégsem érződik túlzónak. Közhelyes is lehetne, de nem csap át önkényes filozofálásba. A történet sokszor humoros, sokszor idilli, közben pedig az egyik legszomorúbb szöveg, amit az utóbbi időben olvastunk. Mi mégis a szépségére fogunk emlékezni.
Maddie Mortimer: Káprázatos testünk térképe
21. Század Kiadó, 2024
Fordította Szűr-Szabó Katalin
390 oldal
(Borítókép: Tövissi Bence / Index)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
