Háborgott az igazságérzete, számonkérte az apját, most kiderült, igaza volt-e

Mitől remekmű a remekmű? Ezzel a címmel hirdette meg Rényi András művészettörténész, esztéta, egyetemi tanár előadását a Márai Sándor Kulturális Központ. Izgalmas kérdés, amit az is jól mutat, hogy az eseményre pillanatok alatt elkeltek a jegyek, és a szervezők telt házat hirdettek. Amikor megérkeztem, egy hölgy azt kérdezte tőlem, nincs-e véletlenül egy pluszjegyem az előadásra, sajnos nem tudtam segíteni.

Az épület impozáns díszterme hamar megtelt, Rényi András többnyire ülve beszélt, csak időnként pattant fel és magyarázott a kivetítő mellett. Hamar leszögezte, nem biztos abban, hogy meg tudja válaszolni, mitől remekmű a remekmű. Teoretikusan elmélyedhetne a témában, de úgy döntött, jobb, ha egy példán keresztül próbálja szétszálazni a kérdést. A jeles művészettörténész szerint a remekművek státusza túlmutat művészi fontosságukon, egyenesen az európai kultúra és identitás sarokkövei, és 

Úgy véli, ezek az alkotók olyan műveket hoztak létre, amelyek ismertsége garancia arra, hogy nem tudunk bennük csalódni. Generációk tapasztalták meg, hogy vannak állandó értékek, amelyek nélkül nem tudunk meglenni. De hogy miért alakult így, és hogyan választódnak ki ezek a művek, az szerinte is érdekes folyamat, azonban előadásában nem ezt vizsgálta, inkább egy konkrét esetet mutatott be. Ezen az estén Rembrandt A tékozló fiú hazatérése festményét elemezte. Bevalljuk, picit sajnáltuk ezt, mert elsősorban a kérdés tágabb értelmezése érdekelt minket, de ennek ellenére is számos érdekes információval lettünk gazdagabbak a kétórás előadás végére.

Himnuszokat írtak hozzá

Rényi András elmondta, hogy A tékozló fiú hazatérésének keletkezése 1663-ra van datálva, de még mindig vita övezi, mikor készülhetett. Vannak, akik szerint befejezetlen, de szerinte ennek nincs túl nagy jelentősége. Annál is inkább, mert a keletkezéséről semmit sem tudni, azt sem, ki rendelte meg, illetve, hogyan került ki Rembrandt műterméből. De arról sincs információ, milyen gondolat vezethette a művészt az alkotófolyamat alatt.

Valószínűleg jó oka lehetett, hiszen hatalmas méretű festményről van szó, a magassága több mint két és fél méter, amelyen a figurák is ember nagyságúak. Ilyen nagy méretű képet valószínűleg nem csak passzióból csinált.

Rényi szerint a képnek – amelyet jelenleg a szentpétervári Ermitázsban lehet megtekinteni – hatalmas irodalma van, sőt himnuszokat is írtak hozzá. Az életműről szóló monográfiákban úgy beszélnek A tékozló fiú hazatéréséről, mint ami egy lezárás, beteljesedés lenne, amit nem lehet tovább ragozni. Mások mellett Kenneth Clark és Car Neumann is így tett, ám Rényi András merőben más álláspontot képvisel. A magyar művészettörténész nem abból indul ki, hogyan lehetséges valamit ily módon lezárni, hanem problematizáló kérdéseket tesz fel a műről. Sok évtizedes kutatómunkája alatt ebben megbizonyosodott:

Rembrandt olyan tehetségű ember volt, akiben két zseni lakozott. Egyszerre volt festőzseni és zseniális drámai szerző. Ez a legritkább jelenség. Festőként úgy komponálta meg a történeteket a képein, mintha azok színházi előadások lennének. A tékozló fiú hazatérése is erről árulkodik.

A jeles esztétában kérdésként fogalmazódott meg, helyes-e Rembrandt alkotását a bibliai szöveg (Lukács, 15., 11–32.) illusztrációjaként tekinteni. A példázat ugyanis a tékozló fiúról és az atyáról szól, a bűnbocsátás és megbocsátás kölcsönösségéről, valamint az egymásnak való megfelelésről.

A nagyobbik fiú

Rényi nem biztos ebben, kétsége van, és azt kérdezi: van-e, egyáltalán lehet-e más értelme a történetnek. Úgy véli, igen, arra a következtetésre jutott, hogy a nagyobbik testvér a történet kulcsfigurája, akinek szerepe meghatározó.

Úgy tűnik, mintha a nagyobbik testvér sztorija nem is létezne a történetben, de valamiért ott van. Ha csak a bűntudatról és a megbocsátásról szólna a példázat, akkor szükség sem volna rá, ám kifejezetten párhuzamba van állítva a kisebbik testvérrel.

Rényi szerint a nagyobbik fivérnek igaza van, amikor az igazságérzete háborog, és számonkéri az apját, miért fogadja vissza ily nagylelkűen a másik, tékozló fiát. De a jézusi történet a szeretet feltétlenségéről szól, és nem arról, hogyan lehet kiérdemelni. Ezért válik a nagyobbik fiú főszereplővé a „drámában”, mert a benne zakatoló értetlenséggel, belátással vagy nem belátással küzd, bár az nem derül ki, hogy a benne kavargó érzések végül hová futnak ki, a probléma viszont ábrázolva van. 

Az esztéta arról is szót ejtett, hogyan van a mű megfestve. Elmondta, a felület káprázatos, materiálisan csillog, olyan, mintha szikrázna.

Kifejezetten tapintásingert ébreszt, olyan, mintha nézés közben érezném a bőrömön. És ez nem véletlen, Rembrandt alkotása ezért is remekmű.

Rényi kifejtette, hogy a festészet ereje nagyrészt abból fakad, hogy képes úgy inspirálni a szemet, eléje állítani a felületet, hogy a szem gyakorlatilag tapintószervként viselkedjen. „A nagy romantikusok voltak azok, akik rájöttek, hogyan kell a figurákat úgy megfesteni, hogy a szemek szinte úgy legelésszenek a tárgyakon, mint ahogy a kéz szeretne” – fogalmazott.

(Borítókép: Rényi András 2025. március 14-én. Fotó: Mult Roland / Index)