Csernus Imre: Menjenek a p*csába!

Dr. Csernus Imre az Indexnek adott nagyinterjújában többek között arról is beszélt, hogy

• mit érzett a sztrók pillanatában,
• hogyan éli az életét a krízis óta,
• mitől fél a fogyasztói társadalomban élő ember,
• miért nem praktizál már,
• miért keverjük össze az őszinteséget a keménységgel, 
• és mit nem szeret a sajtótájékoztatókban.

Hamarosan megjelenő, Oroszlánok és farkasok című könyvében a tavalyi sztrókjáról ír. Úgy fogalmazott, abban a pillanatban azt érezte, semmi baja, ön nem lehet rosszul. Érinthetetlennek hitte magát?

Képzelje, amikor bekövetkezett, nem foglalkoztam azzal, hogy miért történik meg. Kíváncsi voltam.

Mire?

Hogy mi lesz. Rengeteg krízishelyzetben voltam, de nem éreztem semmilyen félelmet. A sztróknál éreztem, hogy lebénult a lábam meg a jobb kezem. Ez nem az érinthetetlenség szimbolikája. Nem volt bennem semmilyen bűntudat semmivel kapcsolatosan, semmilyen hiány vagy ezekből származó frusztráció. Már nagyon régóta csak azt teszem, amiben hiszek. De akkor ami a csövön kifér… Ha most vége lenne, az utolsó gondolatom az volna, hogy éltem. 

Egy korábbi interjúban elmondta, hogy egy krízist mindig változás követ.

Követhet, de nem biztos, hogy fog. A különbség az, hogy a krízisek mutatják meg az ember valódi erejét, főként, ha a krízis negatív töltetű. Örömködni mindenki tud, az kellemes és kényelmes, és simogatja az egót. A fájdalmas dolgok felteszik a kérdést, hogy mit fogsz csinálni, mennyire maradsz benne a szituban még akkor is, amikor érzed, hogy fáj,

Ez a pillanat el fog szállni, és ha képes vagy úgy megoldani egy szituációt, hogy nem esel pánikba, akkor az abból származó sikerélmény építi a következőt, ahol újra fontos lesz megfelelően cselekedni. Na ez történt velem, amikor beleegyeztem, hogy beülök a mentőbe. Szikrázó nyári napsütés, olyan szép képek voltak. Tudtam, hogy hova megyek. Orvoshoz. Voltam ott eleget. 

Gondolom. Önt hogyan változtatta meg a sztrók?

Semmihez sem állok másképp, azóta is ugyanúgy élem az életem. De volt egy fontos dolog, mégpedig az, hogy az elfogadás egy nagyon izgalmas kérdés. Ha az elfogadás tényleg bekövetkezik, akkor megszületik a belső béke. Elfogadtam, hogy emberből vagyok. Nemcsak tudtam, hanem elfogadtam, és azt is elfogadom, hogy valószínűleg képes leszek a végsőkig feszíteni a húrt. Lesz következménye. Elfogadtam.

Korábban nem fogadta el, hogy ön is ember?

Elfogadtam, de azt hittem, a testem is olyan erős, mint az elmém. 

Mentálisan erősnek érzi magát?

Persze.

Biztos? Ez nem csak egy fal, ami mögé elbújhat?

Nincs fal. Miért kéne, hogy legyen? Az mindig a védekezés szimbolikája, de én nem védekezek.

Most már otthon van

Sokszor hangsúlyozta, hogy a „búvalbaszott, negatív emberek” hamarabb lesznek betegek, hamarabb halnak meg. Ön mit tett azért, hogy ezeket elkerülje?

Soha semmit nem próbálok tenni. Ami az egészséges életmódot illeti, jelentősen csökkentettem a húsfogyasztást, de igazából nem is kívánom. Aránylag odafigyelek, hogy mit eszem, de arra is, amikor megkívánok valamit. Viszont az a páni félelem, amit nagyon sok embernél látok… Hát, én nem érzek semmi ilyesmit. Bekövetkezhetett volna, hogy lebénulok, újabb sztrókom lesz, és elszáll a gondolkodási vagy a beszédképességem. Amíg a tudatomnál vagyok és leszek, én így fogok élni.

Évekig itt laktam a környéken, de Budapesten nem éreztem semmit. Munkába jártam, és ennyi. Most már oda megyek, ahol otthon érzem magam. Számomra kulcsfontosságú, hogy hallgassak a megérzéseimre, mert az befolyásolja a kisugárzást. Utólag kérdezgették, hogy miért nem féltem akkor. Nagyon egyszerű a válasz. Ha én az élet különböző területein mindent megtettem, miért féljek bármitől is? Szeretem az újat, a felelősséget, megnézni, milyen fából faragtak. Teljesen más szocializációval bírok, mint az itt élő emberek. Én egy szláv országból jöttem.

Ott keményebbek az emberek?

Mások.

Miben?

Nézze, a belgrádi tüntetéseken kint van 300 ezer ember. Itt mikor tüntetett 300 ezer ember? Ezzel mindent elmondtam.

A tanulságokat magunknak kell levonnunk

Boldognak érzi magát, vagy ön is negatív?

Nem szoktam azon filózni, hogy milyen vagyok, mert nem érdekel. Minden attól függ, hogy milyen a szitu. Hogy megfelelően használom-e azt, amit tudok, vagy sem.

És ezerrel toltam…

Nem tartja visszásnak a pozícióját? Mennyire hiteles a jobb életről beszélni másoknak, ha még az sem érdekli, hogy önmaga milyen? 

Nem szoktam arról beszélni, hogyan lehetne jobbá tenni az életet. Én ajánlatokat teszek. 

Érdekli önt, hogy megfogadják-e az ajánlatait?

Egóbeli kérdés. Akkor csak abban tetszelegnék, hogy milyen k*rva jó orvos vagyok. A tiszteletben tartás azt jelenti, hogy elfogadom a másikat olyannak, amilyen, ugyanakkor nagyon nem mindegy, hogy milyen ajánlatokat fektetek le. Régóta van elszámolnivalóm önmagammal, mégpedig az, hogy egy adott kritikus helyzetben elég bátor vagyok-e meglépni, amit érzek, vagy sem. Innentől kezdve nem fontos, hogy ki mit gondol rólam. 

Például ott az a hug me tetoválás a karján. Át is ölelheti önmagát, de aki felszólító módban használja, az mindig elvárja másoktól, hogy meg legyen simogatva, tehát valójában szeretetéhes. Miért nem szereti először saját magát? Azt a tiszteletet kapja a többiektől, amit ön ad saját magának. Én ezt látom, megfogalmazom, és a másikra bízom, hogy ezzel kezd-e valamit, vagy sem. Mindenkinek le kell vonnia a tanulságokat, hogy el tudjon számolni önmagával, mielőtt meghalna. 

Máshogy élné az életét, ha tudná, mikor hal meg?

Nem. Idegesen röpködjem körbe a világot? Feszülten tapasztaljak meg új ízeket? Meg sem élném a pillanatot, csak nézegetném, hogy mennyi van még hátra. Nekem csak az a fontos, hogy képes vagyok-e a maradék időt úgy eltölteni, hogy olyasmit csináljak, amiben hiszek. Ezt hívom alkotásnak. De nem azért, mert valami megmarad, hiszen a nap végén csúcsosodik ki az élmény. Már sok éve egy-két másodperc alatt elalszom.

A legtöbb embernek éjjel kattog az agya, de nem cselekszik. És nemcsak hogy nem cselekszik, de a különböző hazugságai miatt – hajlam esetén – generál magának egy betegséget, és akkor történetesen bekövetkezik az elmenetel előtti állapot. A valódi páni félelem ekkor kulminálódik.

Volt egy adott ideje, amit megtölthetett volna szívvel-lélekkel, hittel, de gyáva volt hozzá, így csúnya gondolatokkal fog elpatkolni. Tegyük fel, hogy az anyja haldoklik, az orvos szerint két hónapja van hátra. Ön mit fog neki mondani? Hogy anya, ne rettegj? 

Valószínűleg ezt mondanám.

Megkérdezné, hogy anya, félsz a haláltól?

Nem hiszem.

Pedig képzelje, ez a megoldás. A félelmek megoldásának első lépcsője, hogy megtanulunk róluk hangosan beszélni. Ha megkérdezem a másikat, hogy fél-e a haláltól, azt fogja mondani, hogy igen. Erre én következő kérdésként feltehetem, hogy miért félsz a haláltól? Erre azt fogja mondani, hogy azért, mert ismeretlen. Pedig honnan tudja, hogy nem egy kaland?

Ezt sosem fogjuk megtudni.

Nem ez a lényeg, kisasszony. Nem az a lényeg, hogy tudjuk-e, hanem hogy ennek ellenére megőrizzük-e a saját emberiségünkbe vetett hitünket. A félelmeket meg lehet oldani. Én olyan vagyok, hogy ha valaki mutat nekem valamit, akkor felébred bennem a kíváncsiság, hogy „hát ő megcsinálta, akkor én is képes vagyok rá”.

Ön hasonlítgatja magát másokhoz?

Soha.

Önnek feltesz bárki is kérdéseket? 

Mivel kapcsolatosan?

Bármivel. Olyanokat, amelyeken elgondolkodik.

Csak olyan kérdéseket szoktak feltenni nekem, amelyekkel a kérdezők maguk viaskodnak. 

Ezt nem csak azért mondja, mert ezzel foglalkozik?

Én már befejeztem. Nem akartam egész életemben egy székben ülni, és bámulni a fejeket, amelyek változnak ugyan, de a konfliktus mindig ugyanaz marad.

Több emberen akart segíteni

Megunta?

Nagyon gyorsan rájöttem a gyökerekre. Nagyon jól csináltam. Gyors voltam, tudtam a megoldásokat. 

Nem hisz többé a terápiában? Az imént azt mondta, ma már csak azt csinálja, amiben hisz.

De, csak ma már több ember előtt állok. Elkezdtem számolni. Amikor aktívan dolgoztam, akkor egy évben orvosként napi 8, havi 160 órát is leültem. Fáj a háta?

A gerincem.

Igen, makacs embernek a gerince törik, merthogy rugalmatlan. A rugalmatlan törik, hiába jönnek az előjelek.

Nekem ferde a gerincem.

Persze…

Tényleg, jártam vele orvoshoz is.

És akkor mi van? Lehetséges, hogy azért fáj a gerince, mert egyre nagyobb a teher… Szóval évente leültem nagyjából 1200 emberrel, és elégedetlen voltam. Szerettem volna több emberhez eljutni. Rájöttem, hogy a média, a tévé, a könyvek és az előadások a megoldás. Tegnap Mohácson voltam, 300 ember előtt beszéltem a kiégésről. Azelőtt a Lurdy Házban 800 embernek tartottam előadást a halálról. Most megyek Vácra, holnap Székesfehérvárra. Így egy héten 2000-2500 emberrel találkozom, nekik beszélek a gondolataimról. Egyesek meghallgatnak, mások nem. Van, aki felismeréssel tér haza.

Látja a könyvei, előadásai hatását?

Mielőtt elindultam ma Pestre, odajött hozzám az éttermemben egy 50 év körüli csaj. Azt mondta, hogy 25 évvel ezelőtti előadások és könyvek segítettek neki, hogy megváltoztassa az életét, és köszöni szépen.

Azért beszél ennyi ember előtt, hogy segítsen rajtuk?

Társadalmi változást szeretnék mentális szempontból.

Nem csak…

…szerepelni akar? Nem.

Nem gondolja, hogy az egyszerű és sokszor bántó megnyilvánulásai inkább taszítják, semmint biztatják az embereket?

De hát ez az én ingem? Miért veszi magára?

Nem zavarja, ha emiatt valaki máshogy áll önhöz?

Hogy dühös lesz? Elküld a p*csába? És akkor mi van? Nála talált be valami, nem nálam. Én szóltam. Magára húzza az inget, és ez az én felelősségem?

Ma már egyre divatosabb az érzékenység, a gentle parenting, a keménység kezd háttérbe szorulni.

Nem lehet őszintének lenni? Olyan izgalmas, hogy az őszinte kommunikációt keménynek deklaráljuk. Mikor csináljuk ezt valójában? Amikor borzasztóan félünk az őszinte szavak meghallásától, és intellektualizált mázba bújtatjuk az őszinteséget és annak hozadékát. Én más vagyok.

Persze hogy más. Szakember.

És? Én meg tudom, hogy a másik is más. A kettőnk közötti különbség, hogy én jól érzem magam a bőrömben, míg a másik nem. Akkor melyik mutatvány a hiteles? Az, amit ő tol? Befeszülten? Mosolytalanul? Úgy, hogy a hangjában nem lehet érezni sem a szenvedélyt, sem az erőt, sem a hitet, csak kedvesen, aranyosan beszél a semmiről.

Kedvesen nem lehet őszintének lenni?

De. Én kedvesen vagyok őszinte. Most elkezdhetnék ordibálni, hogy balf*sz vagy, vagy mosolyogva mondani, hogy balf*sz vagy. Nem a balf*sz a lényeg? És mikor vagy balf*sz? Amikor egy felnőttet kívánó helyzetben felnőttet játszol, pedig nem vagy az. Ekkor bekövetkezik a trauma, a pofára esés, a kudarc, ami mind rövid, mind hosszú távon csökkenti az önbizalmamat.

Én tudom, hogy mit csinálok. Ha valaki meglát, és azt mondja, balf*sz vagyok, akkor mi van? Ez bántó? Nem. Ez inkább konstatálás. Amikor ilyen emberekkel találkozom, ők az én tanítómestereim. Tudja, miért? Hogy milyen ne legyek soha. Ha pedig valaki lebukik, elvörösödik. Na, ebben vagyok gyors.

Az évek. Vagy már így született?

Valószínűleg volt egy képesség, azt fejlesztettem. Rájöttem, hogy ezeknek az észrevétele csak nagyon intenzív koncentrációval jár. Egyébként ezek olyan finom, érzékeny dolgok, hogy a legtöbb ember nem veszi észre őket.

A hitelesség mindennek a kulcsa

Mit gondol arról a teóriáról, hogy csak az foglalkozik az emberi elmével, akinek a saját elméje sincs rendben?

Persze, hát annak idején sok bajom volt, önbizalomhiány, önértékelési problémák, de bátraké a szerencse. A karrierem elején nagyon sokszor éreztem azt, hogy egy-két lépéssel járok a pácienseim előtt. Nekem ez óriási hajtóerőt adott. Ott voltam orvosként, valaki megbízott bennem, ha pedig elkezdtem volna olyasmit állítani, ami f*szság, nagyon gyorsan lebuktam volna. Kulcsfontosságú volt, hogy azt, amiről beszélek, előbb-utóbb beleépítsem az életembe.

A hitelesség akkor itt is bejön a képbe.

Hitelesség nélkül minden meghal. A szerelem, a párkapcsolat, az apa és az anya közötti tisztelet. Mindennek vége.

Ön mikor nőtt fel?

Jó pár éve.

Mégis.

Régen. Valószínűleg öntudatlanul kezdődött, amikor egyetemistaként sétálgattam az egyik csoporttársammal, aki beszélt nekem egy adott pasival kapcsolatos konfliktusáról, én rákérdeztem egy dologra, ő pedig meglepődött. De őszintén válaszolt. Ekkor kezdődött valójában annak a definiálása, hogy mit is jelent egy váratlan, éles helyzetben a bátorság. Ez nem azt jelenti, hogy a saját életemben onnantól kezdve ezt elkezdtem következetesen használni, mert nálam még jöttek a hazugságok, a csúsztatások, a félrelépések. Még sztrókom is volt.

Ennek ellenére itt van.

Méghozzá úgy, hogy a jobb lábammal nyomom a gázt. A jobb oldalam lebénult… Emlékszem a jelenetre, amikor beültettek a mentőautóba, és az egyik kanyarban nem tudtam tartani a karomat. Megfogtam, visszatettem a karfára. A karom működik, tehát van dolgom.

A kiadója azt mondta, ön nem akar sem recenziókat, sem sajtótájékoztatót a könyv kapcsán, inkább a személyes interjúkat részesíti előnyben.

Azért szeretnék sajtótájékoztatón kívüli beszélgetést, mert a sajtótájékoztatóra odajön X újságíró, eszik-iszik, én mondok pár mondatot, ők meg utána ülnek, mint a sült hal, és senki nem kérdez semmit. Menjenek a p*csába!

(Borítókép: Csernus Imre 2025. március 20-án. Fotó: Szollár Zsófi / Index)