Vérfertőző aberráció és felrobbanó szilikonmellek

Christophe Honoré filmjét, az Anyámat! meglepő módon háborús filmdrámának tűntetik fel egyes ismertetőkben. Egy fiú felnőttkori Oidipusz-komplexusát, és az anyja szintén beteges ragaszkodását legfeljebb annyiban tekinthetjük háborúnak, hogy csak felőrlődni lehet benne. A film alapjául szolgáló regényt George Bataille írta, aki életműve egy részét a szexuális aberrációk különböző fajtáinak szentelte, különös tekintettel a fetisizmusra. Más erotikus regények íróival szemben Bataille olyan, sajátos világot teremt, amelyben a beteges szexualitás természetes és magától értetődő. Ezt a filmben is sikerül megjeleníteni.

A történet szerint a tizenévei végén járó Pierre (Bertolucci Álmodozók című filmjéből ismert Louis Garell) egy katolikus kollégiumból érkezik haza családja kanári-szigeteki házába. Apja (Philippe Duclos) nem sokkal az érkezése után autóbalesetben meghal, anyja, Helene (Isabelle Huppert) pedig egy este elmondja fiának, prostitúcióból él. Tengerparti házában időnként feltűnik az asszony barátnője, Réa (Joana Preiss) aki a vágyait elfojtó anya és az anyjára gondolva maszturbáló fiú közt egyfajta szexuális katalizátor.

Hélene ki szeretne törni ebből az egyre inkább fojtogató környezetből. Elutazik, és fiát egy egészségesnek látszó lányra, Hansira (Emma de Caunes) bízza. Hansi szerint perverzió nem létezik, a szadista játékokat mégis vállalja. Az érzelmi kötelék kettejük közt csak addig lehet erős, amíg az anya haza nem tér, hogy megkapja végre a fiát. Várható volt, hogy történetük vége tragédia, de valahogy mégsem sikerült elérni, hogy mindez megrendítő legyen.

Páncélba zárt szellem 2. - Ártatlanság
- Filozófiába fojtott vizuál
Rádi Gábor

2032-ben egy kyborg és egy túlnyomórészt ember megvadult androidok gyilkossága után nyomoz. A nyomok egy örömlánybaba-piacra vezetnek.

Egy kultuszfilm folytatásában az a jó, hogy mindenki megnézi, bár tudja, az elődhöz nem érhet fel. A Páncélba zárt szellem 2. - Ártatlanság című anime második részében megkapjunk mindazt, amit Mamoru Oshii japán rendező az elmúlt 9 év alatt kifejlesztett filmjeiben: a nyomott atmoszférájú, érdektelen beszélgetéseket unalmas karakterek között, a szájbiggyesztően szomorkás hétköznapi rutin ábrázolását, és különösen nagy adagot a filozófiai idézetekkel sújtott okoskodásból. Ez utóbbi organikus biomasszába temeti az enélkül is tökéletesen érthető "üzenetet" és a fontolgatva haladó cselekményt.

Oshii önmaga replikáns hasonmásává lényegülve kap utolsó erejével a szerteguruló tartóselemek után, amiből csak egy szép vizuálra futja körsvenkkel, valódi haláltusa nélkül, még részvétet sem kelt. Vizuálként tényleg működik a GITS2, a háromdé animáció mégiscsak fejlődött az első rész óta. A rengeteg, funkciótlan szárnyasfejvadászos tájkép vélhetőleg a "ha már lerendereltük, ne dobjuk ki" illetve a "milyen szép, hagyjuk még egy kicsit" elvek alapján lassítják tovább a filmet. Az aktuális trendek szerint a végsőkig erőltetik a 3D környezetben 3D-kameramozgással követett kettődésített figurákat. Az eljárás kényszeres idézete a klasszikus animéknek, s bár időnként valóban működik, néhány éven belül elnéző mosollyal emlékezünk majd vissza erre, mint a mikrofonfrizurára és a felrobbanó szilikonmellekre.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!