4000 embert szúrtak szíven Veszprémben

Kálomista Gábor baráti viszonyban van a veszprémi kézilabdásokkal, magánemberként nagy drukker, emiatt tudta három hónap alatt elkészíteni a februárban meggyilkolt Marian Cozmáról szóló dokumentumfilmet. A Szíven szúrt országot Kálomista Gábor voltaképpen saját zsebből készítette, a filmből befolyó összes bevételt pedig Cozma családja és az utánpótlás-nevelés kapja. Ott volt ugyanis a legelső sokknál, minden érintettel rögtön az eset után interjút készített, és még Marian Cozma ravatalozásra is bejutott kamerájával. A Cozma-film kétrészes lesz, a második részhez már forgatják az anyagot. Tovább követik az eseményeket a bírósági ítéletig, nagyrészt a bíróságon, és feldolgozzák a további fejleményeket.

Mi az első részt láttuk. Hogy miért kellett dublőrök helyett Oroszlán Szonját, Pindroch Csabát, Csányi Sándort és Szabó Győzőt szerepeltetni a Patrióta bárban történtek rekonstruálásánál, az a film után is rejtély maradt. Kálomista csak annyit mondott, hogy ezek a szereplők baráti alapon vállalták. Nyilván nevük miatt nagyobb publicitást kaphat a film, mégis erőltetett ötlet, hiszen alig látszanak benne.

„Megható volt a bemutató, egészen különleges dolgokat mondtak a csapattársak nekem utána, sokmindent kibeszéltek” – mondta el a film után a rendező. A mélyen megrendítő, sok erős férfiembert sírás közben mutató filmet nem tartotta hatásvadásznak. Annak ellenére, hogy van egy olyan rész is, hogy három és fél percen keresztül mutatják, amint a csapattársak és az apa keservesen sírnak Cozma koporsójánál. „Direkt nem raktunk bele sok hatásvadász jelenetet, pedig tudtunk volna. Például a nyitott koporsót is kihagytuk vagy a Cozmáról a gyilkosság után készült rendőrségi képeket” – magyarázta el.

A filmben szereplő Oroszlán Szonja ugyan nem jött el az ősbemutatóra, de Hujber Ferenccel, aki nem szerepel benne, találkoztam a bárpultnál. Egy Unicumot kért. A népes szurkolótábor nagy része tiszteletét tette, de jellemzően nem tipikus szurkolókinézetű emberek jöttek, hanem jól szituált polgárok elegáns öltözetben, sokan gyászruhában. Cozma csapattársai csapatöltönyben, oldalukon gyönyörű barátnőikkel, méltóságteljesen. Orbán Viktor sajtófönökét is felfedeztem a tömegben, de politikust nem.

A legfeltűnőbb jelenség Petre Cozma volt. Cozma-papa gigászi alakja mindenütt ott volt, mindig mosolygott, és erőt sugárzott. Mindenkihez volt egy jó szava, pacsizott, ölelt, az asszonyoknak kezet csókolt. „Sokan félnek, hogy ebben az országban BÁRMI megtörténhet” – hangoztak el a konferanszié, Kovács "Kokó" István szavai a küzdőtéren, majd kezdődött a film. Kimondhatatlan érzés volt, szívet tépő, amikor egészséges, erőteljes férfiak megállíthatatlanul zokognak. Talán mert a tehetetlenséget sugározta.

A dokumentumfilmet kezdetben néma csöndben figyelte a közönség, az elő hangos reakció a feltételezett elkövető védőügyvédje, Magyar Csaba feltűnésekor jött a hátsó szektorból. A következő reakció már kevésbé volt hangos: próbálják meg elképzelni, milyen hangja lehet, amikor négyezer ember nagyjából egyszerre veszi elő a zsebkendőjét, és kezd el szipogni. A könnyek nagy része a gombócokban maradt, ez már nem csak Cozma haláláról szólt, bár a film nagyon megszeretteti a nézővel Marian Cozma figuráját. Egy mosolygós, mindenkinek szimpatikus, babaarcú óriás, akinek a kedvenc száma a Republiktól a 67-es úton volt, de ő csak annyit tudott belőle énekelni, hogy „csillagok, csillagok”.

A Szíven szúrt ország az ősbemutató nézőiből cigányellenes érzéseket váltott ki, hiszen a legnagyobb füttyögés-fújolás akkor tört fel, mikor Magyar György nyilatkozatában azt mondta „Magyarországon nincsen cigánybűnözés”. Mohácsi Viktória, EP-képviselő is megkapta a füttyadagját, amikor azt mondta, „nem tűri, hogy lenézzék a cigányokat”. Ezután Bárándy György szájából lehetett hallani, hogy „Magyarországon a bűncselekmények elkövetői nagyobb százalékban cigány származásúak” – ami óriási ovációt váltott ki. Ezután a közönség konzekvensen megtapsolta azt, aki szerint van cigánybűnözés, és kifütyülte, aki szerint nincs. Még az is elhangzik a filmben Kállai Csaba, cigányvajda szájából, hogy „a romák még nem vették fel a fegyvert (kifütyülés), egyelőre tartózkodik mindenki ettől a polgárháborútól”.

Igaz, akkor is megtapsolták a nyilatkozó csapattársat, mikor kifejtette, milyen sajnálatos, hogy egy románnak kell meghalnia ahhoz, hogy Románia és Magyarország közelebb kerüljön egymáshoz. Azért a film ad választási lehetőséget, hiszen például Dejan Peric, kapus szájából elhangzik, hogy ez egy olyan történet, amikor mindenki rosszkor volt rossz helyen.

Véget nem érő taps, Marian Cozma nevének skandálása után az egyperces néma megemlékezés már olyan fájdalmasan szomorú volt, mintha valami érzelmi húsdarálóban nyomkodtak volna minket lefelé, aztán felgyulladtak a lámpák, a darálásnak vége lett. A kezdeti vikkendhangulatot a film után mély gyász váltotta fel a Veszprém Aréna Amerikát idéző környezetében, nem messze a Tescótól. A nézők hazamentek, a csapat és a filmesek pedig a serlegszobában koccintottak. Cozma apját hallottam, amint pár játékost ölelve azt mondta, az ő fia sosem utálta a cigányokat, aztán meg azt, hogy „tudnotok kell, hogy fiaimként tekintek rátok, és ti vagytok a legjobbak”. Számára azért volt fontos film, mert szeretné, ha fia gyilkosai minél hamarabb kézre kerülnének, és talán ebben segíthet a stáb és a nagyobb nyilvánosság.

Kellemetlen érzés volt újságíróként a gyászoló kézisek körül sündörögni, úgy éreztem, nem illik ilyenkor odamenni hozzájuk, ezért inkább Pindroch Csabát szólítottam meg. Ő viszont inkább nem nyilatkozott, ezért a rettentően kedves Dejan Pericet kérdeztem élményeiről. „Ez a film nagyon hasznos nekünk és a családnak is” – mondta még mindig könnyes szemmel. „Egy érzelmi hullámvasút volt nézni, elmondhatatlan érzésekkel, és nagyon nehéz volt nézni, hiszen még minden nap ezzel a gondolattal fekszem le és kelek fel. De az embereknek tudniuk kell, mik történnek. Ez egy nagyon jó film” – mondta tört angolsággal a korábban Barcelonában védő játékos „mert az életről szól”.

„Vigyázzunk magunkra, vigyázzunk az országunkra” – így búcsúzott Kokó a vérágas szemű emberektől. A történet folytatódik.