Pigniczky Rékának nem ez az első dokumentumfilmje, a Hazatérés című díjnyertes alkotást 2006-ban mutatták be Magyarországon, és nekünk is tetszett. A rendezőnő második filmjét szerda este láthatta a magyar közönség először, a filmbemutatók rendezésére tökéletesen alkalmatlan Uránia filmszínházban.
A közönség soraiban a film szereplői, készítői és az ő családtagjai voltak túlnyomó többségben, kicsit kívülállónak is éreztem magam a tömegben álldogálva, ahol láthatóan mindenki ismert mindenkit, és a magyar szavak problémamentesen keveredtek az angollal, do you know ki számít real VIP-nak, kérdezte egy hölgy az erkélyen, de senki nem tudott neki válaszolni, így inkább nem ült le a nagyon fontos vendégeknek fenntartott helyre.
Az Inkubátor olyan dokumentumfilm, ami egyszerre szól a nagyközönséghez, és ezzel párhuzamosan egy jól behatárolható, családias kisebbséghez, az amerikás magyarokhoz, akik az egyes poénokat, rezdüléseket, utalásokat sokkal jobban és hamarabb veszik, mint egy átlagnéző, aki néha nem érti, min röhög az egész mozi. Ezzel természetesen semmi baj nincs, a dokumentumfilm sokkal bensőségesebb műfaj, mint a filmkészítés más típusai, egy kicsit ezeket az ember magának és filmje tárgyának is készíti, így óhatatlan, hogy lesznek kényelmetlenül fészkelődő kívülállók a nézőtéren.
A film arról szól, hogyan adja elő az István, a király című rockoperát 25 évvel annak első bemutatását követően az USA-ban élő magyar közösség néhány tagja, azok, akik 56-os szülők leszármazottaiként már ott látták meg a napvilágot, viszont magyarként nevelkedtek, magyarul beszélnek egymással, és a mai napig magyarnak tartják magukat, pardon, amerikai magyarnak (hangsúly a magyaron).
Ennek alapján hiba lenne azt a felületes következtetést levonni, hogy a tengerentúlra szakadt nosztalgiázós, magyarkodós, mocskos komenistázós filmről van szó, mert éppen ellenkezőleg: az Inkubátor azt mutatja meg, hogy attól, mert valakit úgy neveltek fel, hogy megőrizze nemzeti öntudatát, nem lesz feltétlenül irredenta seggfej, sőt, tökéletesen fel tudja dolgozni ezt a kettősséget, hiszen teljesen más környezetben, kulturában él, ahol pedig - kissé skizofrén módon - asszimilálódnia is muszáj, mert nem maradhatna fent.
Pigniczky Réka és kortársai annak idején az USA-ban legendásan erős magyar cserkészmozgalomnak (és persze szüleiknek) köszönhetően verődtek össze egy táborban, és adták elő tiniként az István, a királyt. Nem volt zenekari kíséret, a társaság tagjai között profi zenészek, énekesek vagy táncosok sem voltak, csak lelkes amatőrök, akiket megérintett az 1983-as évhez képest valóban szókimondó mű (azt lehetne boncolgatni, hogy az elvtársak miért engedték a Bródy-Szörényi-darabot bemutatni).
A filmben keverednek a régi előadás felvételei a tavalyi nagy összeboruláséval, ahol ismét összegyűltek a botcsinálta énekesek (akik között építési vállalkozótól kezdve az orvoson át a vállalati középvezetőig mindenféle szakma képviselői megtalálhatók), és pár napos kempingezés után ismét elénekelték, hogy Szállj fel, szabad madár. Közönségük önmaguk és gyermekeik voltak, akik a filmben nem kaptak túl nagy szerepet, mert a rendező nem akart a kelleténél több érzelmi húrt pengetni, és hatásvadász felvételekkel eladni a művet.
Erre nincs is semmi szüksége, mert az Inkubátor kiválóan megáll a saját lábán, érdekesek a szereplők nyilatkozatai magyarságukról és arról, hogy gyermekeiket milyen szellemben nevelik, viccesek a saját korlátaikkal tökéletesen tisztában lévő amatőrök lelkes próbálkozásai, és még az is, ahogy az egyik szereplő csak angolul nyilatkozott, de a magyar szavakat (pl. magyar közösségi ház) olyan tökéletes hortobágyi kiejtéssel szőtte bele a mondandójába, mintha én mondtam volna.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
