Mundruczó: Az élettelent jobban kedvelem

"Ennek így nincs semmi értelme", mondja Tilo Werner A Nibelung-lakópark című színdarab tévéfilmváltozatában, ami egy szűk réteg számára készült jelentős tett. A Krétakörnek rendezett darab óriási siker volt a budai Sziklakórházban, a társulat megszűnt, a felvétel az utolsó közös munkájuk. Már az nagy dolog, hogy moziban vetítik, bár csak ötszázan látták az első héten.

Annyira nem átjárható a film és a színház, hogy nem is lehet erről beszélni. A Krétakör fontosnak tartotta, hogy rögzítsék az előadásokat, megőrizzék, és abban az évben a Nibelung került sorra. Felmerült, hogy lehet-e akármit is kezdeni egy ilyen anyaggal, illetve visszaadható-e a színház élő hangulatából bármi is a rögzítés során. Aztán létrejött ez a valami, aminek örülök. Ha a helyén van kezelve, akkor nagyon szeretem, hogy a rögzítés abszurd vállalkozása új értéket termel ki, valami olyan furcsa freakshow-t hoz létre, ami már önmagában is érdekes kísérlet. Jó, hogy moziba is bekerülhetett – erre nem számítottunk.

Korábbi filmjeinek is volt kapcsolatuk a színházzal. Mi szüksége van a színházra egy filmesnek

Filmesként rengeteg időm van, ha nem dolgozom, rosszul érzem magam. Idegesít a léhaság. Televízióban nem dolgozom, reklámot nem csinálok, kifesthetem néhányszor a lakásomat. Talán még értelmesebb dolog színházat csinálni, mint eladni egy mosóport. Még akkor is, ha számomra sokkal nehezebb színházat rendezni, mint filmet. A színház élő műfajában nagyon nehéz, hogy emberek, lélek, helyzetek, aznapiság vannak benne, és ez az aznapiság nekem nehezen megy. A filmben kevesebb lelkizés van, nem kell csoportterápiát tartani. A színdarab hosszú távú, lélegző, hullámzó valami, életben kell tartani, és ez egyrészt izgalmassá teszi, másrészt viszont állandó küzdelemmé az idővel, a fejlődéssel, az öregedéssel. Most, hogy újra itthon játszuk a Frankenstein-terv című előadást, hosszú megbeszélést tartottam. A két műfaj egyelőre megfér egymás mellett, de nem tudni, meddig lesz így. Tény, hogy egyre több külföldi színházi felkérés talál meg Németországtól Moszkváig. Hamburgban tavaly rendeztem a Júdás evangéliumát, amelyet Bíró Yvette-tel közösen írtunk, most pedig Krúdy Gyula A tiszaeszlári Solymosi Eszter című regényét tervezem bemutatni. Nagyon izgalmas élesben, munka közben megismerni az idegen kultúrákat, de szembesülnöm kell azzal is, hogy bizonyos dolgokat nem lehet határoktól függetlenül adaptálni. Ilyenkor érdemes két-három hónapra kiköltöznöm.

Mostanában fejezi be következő játékfilmjét, Mary Shelley híres regényének, a Frankensteinnek az adaptációját. Januárban sokat forgattak, hol tartanak?

Februárban egy hétig Ausztriában forgatunk hegyeket, a Tátránál vagy a Mátránál magasabbakat. A Frankenstein-tervet eredetileg szinopszisnak írtam, később színdarab lett belőle. A mi verzióinkban a szörny gyerek, fiatal fiú, aki szeretetre vágyik, mégis mindenki fél tőle, eltaszítja magától. Az ártatlan gyilkosról próbáltunk mesélni, már amennyire ez lehetséges. Persze akinek vér tapad a kezéhez, az nem ártatlan. Ennek a feloldhatatlan helyzetnek kell beindítania a ketyegést a filmben. A cél az volt, hogy miközben végigizguljuk a történetet, meglássuk, milyen felelőssége van a többségnek, az embereknek abban a megbélyegzési játékban, amely minduntalan kimondatja velük, hogy ez vagy az szörny. Mi gyártjuk ezeket a szörnyeket – csakúgy, mint Viktor Frankenstein. A szociográfiához nem értek, nem szeretem a realista filmeket. Inkább mesét szerettünk volna, és azt hiszem, hogy ez igazán klasszikus adaptáció. A következő szemlére lehetünk készen.

A Frankenstein által létrehozott szörny a társadalomban elsajátított mintákat veszi magára, így társadalmunk tükörképe is. Mennyire foglalkozik a filmje a jelen magyar problémáival?

Viktor Frankenstein egy gyereket teremt, aki a tragédiáiból és a kitaszítottságaiból sajátítja el élményeit és magatartását. A mi szörnyünk egy 18 éves testben létező, de kétéves érzelmi szinten lévő gyerek, aki ha meg akar menteni valakit, kupán vágja. Nem érti, hogy működnek az emberek, de nem azért, mert rosszabb náluk, épp ellenkezőleg. Rémmese ez, ami nem közvetlenül a magyar valóságból indul ki, de mégis mélyen táplálkozik belőle. A kitaszítás és a szörnygyártás mindenhol működik, de számunkra sem éppen ismeretlen. A színdarab külföldi turnéján szembesültünk azzal, mennyire máshogy látják ezt a történetet tőlünk nyugatabbra, tehát gyanakodnom kell, hogy mégis valami hazai lényegét mutatjuk a kérdésnek. Még akkor is, ha nem volt célunk közvetlen társadalomkritikát gyakorolni. Itthon a kuktalét, a minden mindennel és mindenki mindenkivel összefügg: evidencia. Itt élünk, ezt látjuk, ebből tudunk dolgozni.

A filmben a szörnyet teremtő alkotó, Viktor Frankenstein szerepét saját magára osztotta. Mi volt a döntés oka?

Hosszú, féléves küzdelem, castingolás és figyelés után dőlt el bennem, hogy a filmben mindenképpen filmrendező legyen Frankenstein, ahogy a darabban is az. Ott Rába Roland alakítja, aki nagyon erősen megtölti saját személyiségjegyeivel. A film számomra a valódi emberek terepe, így rájöttem, hogy egy valódi filmrendező kell játssza ezt a szerepet. Tudtam, hogy ez nagyon kockázatos, és rengeteg támadás fog érni, de mégis úgy gondoltam, ez az egyetlen tisztességes megoldás, ha nem akarok egy másik rendező szájába számára idegen gondolatokat adni. A Frankensteinben a gótikus regényekből ismert tükörtörténet különösen fontos nekem: akit teremtesz, az te magad vagy. Így Viktor Frankenstein és a szörny egy. A regényben is megtörténik ez a szembesülés, a színpadon is. A filmben még erősebb. Az alkotó embert nagyítóval vizsgálni ars poeticává is válik. Sokszor megtörtént az életemben, hogy valami általam létrehozottnak sokféle értelmezése alakult ki, miközben az alapszándékaim mások voltak.

Ha ön Frankenstein, akkor a Delta volt a szörny, amivel előbb viaskodni kellett, hogy létrejöjjön, majd teljesen önálló életet élt a fesztiválokon. Akár még teher is lehet a későbbi elvárások miatt.

Nem vagyok Frankenstein. A Delta nem készült könnyen, és már az első forgatási időszakban elkezdtük írni a Frankenstein-tervet, mert a felkérés két hosszabb forgatás közti időszakban jött. Amikor Bertók Lajos meghalt, ott maradtunk egy folyamatban, amit próbáltunk megérteni, de felfoghatatlan volt, és rengeteg kihívást jelentett. Nyilván ez a küzdés is az új anyag részévé vált. Ugyanennyire benne van az is, hogy gyerekeim lettek, és egy korszak véget ért. Amikor felmerült egy új film terve, tudatosan vettük elő ezt a történetet, annál gyorsabban pedig nem lehet összerakni egy film pénzügyi hátterét, mint ahogy Petrányi Viki tette. A 400 millió forint körüli Frankenstein német-osztrák koprodukcióban készül, hazai partnereink is vannak, a Filmpartners és a Laokoon.

Nagyon szűk társadalmi közegben lévő konfliktusok, családon belüli borzalmak jelennek meg a filmjeiben és a színdarabjaiban, meg a mindent átszövő erőszak.

Engem mindig egy történet kezd izgatni, nem pedig a borzalom. Minden alkotó bizonyos értelemben hendikepes, vagy mondjuk így, korlátozott saját maga által. Csak azt tudja megcsinálni, amit ért, olyan nyelven, amin beszél. Olyan történeteket keresek, amikben létrejön az a jelentés, amit értek, amihez kapcsolódni tudok. Én ezeket értem: kevés szereplő sűrű viszonyait. Számomra ez adja vissza, hogy az élet milyen. Magyar történetek ezek: talán az egész környezetemben én nőttem fel a leginkább normális körülmények között, mégis ilyen történetekkel foglalkozom, mert ezek a helyzetek szülik meg azt a romantikát, ami hozzám közem áll. Ez képezi le, ahogy a világot látom, de a szándék soha nem valami közvetlen rettenet megmutatása. Mindig csak jel a rettenet, és nem a lényeg. Most bizonyos értelemben a műfajiság határán táncolunk a Frankensteinnel, hogy ezután milyen irányba lehet kanyarodni, azt nem tudom.

Amikor a hendikepet említette, hirtelen a művészfilmnek vagy fesztiválfilmnek nevezett dolog nehézségeire gondolt?

Nem. Lesz nekem szélesebb közönségem is, nem izgat annyira ez a kérdés, főleg ebben a hergelt és buta közegben nem. Bárki, aki elkezd ebben részt venni, maga alatt vágja a fát. A fesztivál egy létező piac. Vevőkkel és eladókkal, közönséggel. Nagyon fontos nekem a közönség, bárki bármit is gondoljon.

A magyar társadalmat elképesztően keserűnek és fájdalmasnak láttatja. A Nibelungban az államot egy igazgatóság működteti, ami kedvelt metaforája volt az utóbbi évek politikai beszédének, de van FM 911 rádió és vannak terroristák is.

Hiányzik a nyugalom és a szellem az országból, helyette sok a feszültség és a sértettség. Nem igazán jó a légkör, a kulturális légkörről nem is beszélve. Nem a mélyelemzés, hanem a józanság és a szakmai alázat hiányzik leginkább. A politikai szcénában végtelen veszély rejlik, ami valószínűleg soha nem fog feloldódni. Szeretném azt hinni, hogy ilyen helyen is maradhat független az ember. Nyugat-Európában minden nyugodtabbnak tűnik, nem kihívás a metrón közlekedni. Itthon a metrón csak a szemben ülők szemében annyi történet van, hogy attól elfáradsz, ha elmész a Nagyvárad térre.

Itt a filmszemle, ünnepli magát a szakma.

Nehéz ügy. Nem gondolom, hogy ez a legjobb keret a magyar filmeket bemutatni, mert semmiféle vizonyítási alap nincsen. Mintha a pusztában tesztelnél egy kanyarodó autót, miközben ahhoz út kell, olyan kanyar és autó is. A szemle megváltoztatásához kultúrpolitikai akarat kellene, tiszta vízió. Akkor talán lehetne versenyképes, valóban szakmai fórumot teremteni. Nagyon tisztelem Grunwalsky Ferencet, mert generációk jöttek ki a keze alól, rengeteg film készült, nagyon sokat tett, megkerülhetetlen és letagadhatatlan lesz a hatása. De az elmúlt évtizedben talán kissé túl sok film készült, közülük sok a színvonaltalan munka. Egy filmszemlén öt-hat film van, a többi nem áll össze. Ez nem elitizmus, azt gondolom, kis országoknál alapkövetelmény, hogy minden még inkább minőségelvű legyen. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy az a kevés dolog, ami kikerül a kezünkből, ne viselje a kis gazdaságok gondosságának minden kézjegyét.