Neil Gaiman, a brit írózseni 50 éves

Neil Gaiman egy kicsit olyan, mint Tarantino: megszállottan falja a mainstream kultúrát, legyen az kortárs horror, képregény, sci-fi, klasszikus fantasy vagy régi angolszász népmese. De Gaiman nem szokta letagadni, mit honnan merít, sőt, a Tükör és füst azért is remek olvasmány, mert minden novella keletkezéstörténetét leírja, mintha csak blogolna. A Küldetést például, amiben Mrs. Whitaker egy régiségboltban 30 pennyért megveszi a Szent Grált, Sir Lancelot pedig vissza akarja szerezni tőle, eredetileg egy Arthur mondakörös kötetbe szánta. A zseniális Hó, tükör, almákat pedig, ami a mostoha szemszögéből meséli el a nem is olyan ártatlan Hófehérke valódi történetét, azután találta ki, hogy a kádban sokadszorra is elolvasott egy régi mesegyűjteményt. De Gaiman munkái a nyilvánvaló hasonlóságok ellenére sosem hommage-ektől és kikacsintásoktól roskadozó, műfaji katyvaszok, nála egy idő után minden sztori túlnő az ihletforráson, hogy egy tim burtoni igényességgel kidolgozott, saját dark fantasy világba épülhessen be.

A Sandman-sorozat egy 88-ban elindított, agyondíjazott képregénytörténeti mérföldkő, a festett szépirodalom maga, Gaiman egyik legismertebb műve. Pedig az indulásakor még a Vertigo kiadó főnöke is biztos volt abban, hogy ez csak egy átlagosnál jobb heti horrorszéria lesz. Gaiman viszont jóval tovább merészkedett, mint brit kollégája, Alan Moore a Watchmennel: nemcsak kiforgatta önmagukból a rábízott, régi képregényhősöket (mint amilyen a címszereplő Sandman is volt), de olyan részletgazdag meseuniverzumot szőtt köréjük, ahol végül Batman meg a Marsbéli fejvadász lett a legjelentéktelenebb figura. A Sandman sorozatból megismerjük Morpheust, az Álmok Fejedelmét, és az isteni hatalmú Endless-família többi tagját, Halált,  Végzetet, Pusztítást, Kétségbeesést, Kéjt és Deliriumot. A kultikus képregényszéria és a spin offjai összesen tizennyolszor kapták meg a képregényipar Oscarját, az Eisner-díjat, ebből négyet maga Gaiman söpört be íróként.

A Sosehol a posztmodern szépirodalom és az urban fantasynek keresztelt zsáner mintapéldánya: sötét és meseszerű történet a londoni metróban élő különös szerzetekről és elfelejtett alagutakról. Amiket természetesen egy teljesen átlagos srác, Richard Mayhew szemszögéből, fokozatosan ismerünk meg, ahogy hősünk nyakig merül Alsó London gyilkosságokkal és titkokkal teli forgatagában. Ebben a különös világban minden londoni metrómegálló életre kel: Blackfriars állomásán tényleg csuhások élnek, az Earls’s Courton egy gróf, a '33-ban bezárt British Museum-i peronnál pedig megfagyott az idő, és mindenki a két világháború közötti divat szerint öltözködik. Gaiman csoda-Londonja eredetileg egy BBC-tévésorozat forgatókönyvének készült, és a forgatással párhuzamosan fésülte össze önálló regénnyé, hogy a sorozatpremier idejére, 1996 szeptemberére a boltokban lehessen.

Egy nyominger, szemüveges, angol kissrác a nevelőapja zsarnoksága alatt sínylődik egy kertvárosi házban. Egy napon fura szerzetek bukkannak fel a semmiből, és elmondják neki, hogy az igazi szülei hatalmas varázslók, belé pedig még több tehetség szorult, de még sokat kell fejlődnie, hogy szembenézhessen a végzetével, ezért a tanulóévei idejére át kell költöznie egy közönséges halandók számára láthatatlan csodavilágba, ami tele van koboldokkal, tündérekkel, egyszarvúkkal és mágusokkal. Igen, Gaiman akár perelhetett is volna 97-ben, amikor beindult Harry Potter-láz, de nagyvonalúan elintézte annyival a dolgot, hogy egy the hero's joureny-típusú történet, főszerepben egy szemüveges varázslótanonccal sok írónak eszébe juthat. A szerző bámulatos ügyességgel illesztette bele a párhuzamos varázslóvilágba az önellentmondásoktól hemzsegő DC-univerzum addig kitalált mágusait: a Timothy Hunter nevű kissrácot a Viharkabátos Brigád vezeti be a mágia misztériumaiba, így olyan mentorokat kap, mint a láncdohányos okkult nyomozó, John Constantine, az időutazó Mr. E, valamint két klasszikus DC-szuperhős, Dr. Occult és Phantom Stranger. A történethez rengeteg folytatás készült, de már Gaiman nélkül, viszont a jellegzetes Gaiman-karakterek megmaradtak, többek között a Sandman-sorozatból ismerős, gótcsaj kinézetű Halál is.

Gaiman a Csillagporban a jól ismert népmesei motívumokat gondolta újra, elképesztő kalandokba csöppenő, naiv vidéki fiúval, egy gyönyörű lánya alakjában megejelenő hullócsillaggal, és az őket kergető, fiatalodni vágyó boszorkányokkal. A regény megfilmesítését először Terry Gilliamnek akarták leosztani, de a Monty Python-animátor épp akkor fejezte be a Grimmet [7], és már elege volt a tündérmesékből. A rendező végül Matthew Vaughn lett, és a filmre szánt 70 millióból igazi sztárparádét szerződtettek le neki: a 40-en túl is dögös Michelle Pfeiffer a ráncokat, Robert de Niro meg a Shakespeare kapitány nevű meleg kalóz szerepét vállalta be, de a film a többi fantasyhez képest csak szerény, 130 milliós bevételt produkált.

Gaiman talán legismertebb, Hugo-, Nebula-, Locus- és Bram Stoker-díjas regénye, az urban fantasy stílus újabb gyöngyszeme. Főhőse egy frissen szabadult börtöntöltelék, Mike Ainsell, aki az indián benzinkutas-elhagyott moteles road movie-kat idéző utazásra indul, hogy ott legyen a felesége temetésén, de egy egészen más Amerikába kerül. A könyvben Gaiman rengeteg mitológiai elemet hasznosított újra: az olyan új istenek, mint a tévé, az internet és a hitelkártya miatt a régiek elveszítették a hatalmukat, az egyiptomi Anubisz temetkezési vállalkozó lett, Básztet pedig prosti. A történetet nem is spoilereznénk tovább, inkább csak gyorsan megemlítjük, hogy a 2005-ös folytatás, az Anansi fiúk tavaly megjelent magyarul is.

Ez a képregény gyönyörű példa arra, hogy az évtizedek óta jól ismert, egyre sablonosabbá váló, passzosruhás szuperhősöket hogyan lehet néhány zseniális ötlettel újragondolni. Gaiman, aki a 80-as és a 90-es években a DC és a Vertigo sztárírójának számított, az ezredfordulón visszautasíthatatlan ajánlatot kapott a Marvel-főnök Joe Quesadától, így születtek meg a Shakespeare-drámákat idéző, Erzsébet-korabeli, körgalléros szuperhősök (ez a korszak egyébként Gaiman nagy kedvence, a titokzatos életű angol drámaíró többek között a Sandman-képregényekben is felbukkan). Gaiman tökéletesen belillesztette a klasszikus, 60-as években született Marvel-szuperhősöket ebbe az alternatív, mágiával, boszorkánysággal, templomos lovagokkal, háborúkkal és ármánnyal tarkított milliőbe. Anglia udvari kémszolgálatának félszemű főnökét Sir Nicholas Furynek hívják, a kissé esetlen, de hős apródját Peter Parquagh-nak, a királyi udvar orvos-alkimistája Dr. Stephen Strange, a fő gézengúz Latvéria zsarnoka, Otto von Doom, Matthew Murdoch egy vak dalnok, Carlos Javier itt is különös képességű fiatalokat nevel, az Újvilág gyarmatainak öntörvényű indián védelmezője pedig maga Amerika kapitány.

A hollywoodi 3D-őrület kezdetén Gaiman újból kirándulást tett a mozgóképes műfajba, és Tarantino állandó szerzőtársával, Roger Avary-vel összerakott egy zúzós kardozós fantasyt az angol irodalom egyik nagy klasszikusából, az ősgermán mondavilágból merítő Beowulfból. A végeredmény egy nagyon pofás, sötét tónusú sárkányvadászat lett, amiben a rendező, a mesegyáros Robert Zemeckis kivételesen a vért és a meztelenkedést is engedte: Sean Bean-hasonmás főhős a kockás CGI-hasával és az "I am Beowulf!" harci kiáltásával a 300-at idézte, a netes víruskampány pedig Angelina Jolie kellő időben megvillantott aranycickóira épült. A 150 millió dolláros látványmozi végül 196 milliós bevételt hozott a Paramount stúdiónak, bár itt azóta már nem nagyon erőltetik a Beowulfhoz hasonló térhatású animációs filmeket. A forgatókönyv egyébként már 10 évvel korábban elkészült: Gaiman a Tükör és füst 97-ben írt előszavában megemlíti, hogy néhány ismerőse Baywatchnak értette az aktuális munkáját, a Beowulfot, ezért lett végül a kötet egyik novellájának Bay Wolf a címe.

Egy Coraline nevű, elbűvölő kislány a horrofilmek tipikus kísértetkastélyába költözik az elfoglalt szüleivel, hogy azok végre be tudják fejezni a kerti növényekről szóló könyvüket, és újra boldog család lehessenek. Sajnos a kert és a boldogság sem jön össze, így a kislány egy titkos ajtón keresztül egyre többször szökdös át egy másik világba, ahol az anyja pizzarendelés helyett tortát süt neki, az apja pedig egy éneklő feltaláló [5], és nem az örökké a monitor előtt görnyedő, besavanyodott író. A kiváló alapanyagból Tim Burton legjobb bábfilmes tanítványa, a Karácsonyi lidércnyomást rendezőként jegyző Henry Selick [1] forgatott 60 milliós 3D-rémmesét, bevarrt szemű gyerekhullákkal, bútor alakú bogarakkal és kedvesen fura bábfigurákkal, ami végül 125 milliót szedett össze a pénztáraknál.