Láttunk jó dokumentumfilmeket

Az idei fesztivál témái sokfélék voltak: a teltház előtt vetített nyitófilm, a Romániában készült A mi iskolánk adta meg például az alaphangot. A romagyerekek iskolai szegregációjáról szóló film politikailag érzékeny témát érintett három kisgyerek sorsán keresztül. A zárófilm pedig a világ legnagyobb szeméttelepére Rio de Janeiroba kalauzolja főhősét, a brooklyni fényképészt, Vik Munizt, aki arra a naiv kérdésre kereste a választ, hogy mennyiben tud egy művész művészetével segíteni a rászorulókon.

A fesztivál legjobb része Helena Trestikova cseh dokumentumfilmes munkái voltak. A rendezőnő egyedülálló technikával dolgozik: szereplőit évtizedekig követi. A házasságokról szóló dokumentumfilm-sorozat, a Házassági történetek második felvonásából az esküvő utáni fáradságos évtizedeket bemutató szériából láthattunk részeket, megismerve olyan emberek történetét, mint a depressziós Ivana vagy az ambiciózus, hideg Stanislav történetét. Marcellát az egyszerű cseh nő életét például 25 évig követte a film, ahogy a bűnözésbe folyamatosan visszaeső René hányattatásait is.

A gyengébb darabokat a 90-as évek elején zajló, Jugoszlávia felbomlásához vezető háborút összefoglaló Balkán retrospektív gyűjtötte össze. A három katona, a Kihallgatás és a Szellemidézés a háborút megélt szereplőinek mai viszonyát mutatta be a közelmúlt borzalmaival a háború mechanizmusa nélkül.

A formanyelvét illetően kísérletező munkákat is láthattunk: a műfajtól szokatlan, akciódús cselekményvezetéssel (A kárhozat gyermekei), animációs betétekkel (Agnus Dei), atmoszférateremtő hatásokkal (Atom mindörökké). Érdekes, hogy a Verzió-díjas idős atlétákról szóló, Az ősz aranya inkább szokványos technikával dolgozott.

A Nemzetközi Panoráma szekcióban a legkülönfélébb darabok kerültek: mint az egyházon belüli pedofíliát vizsgáló Agnus Dei: Isten báránya, az öregedő nemet változtatók válságát bemutató Akik megbánták, a radioaktív szennyezés hatásairól szóló az Atom mindörökké, egy zsidó származású katolikus pap sorsát bemutató darab, a Hasadás, vagy az Utah-beli radikális mormon családok gyermekeinek hányattatásait bemutató A kárhozat gyermekei.

Itt jó magyar dokumentumfilmekkel is találkozhattunk. Kezdve a sort Trencsényi Klára, a nyolcadik kerület rehabilitációjáról szóló Corvin-variációkjával, Nagy Viktor Oszkár egy magyarországi menekülttábor mindennapjait bemutató Két világ között című alkotásáig. Az HBO-s hegedűművész Pusker testvéreket lekövető Láthatatlan húroktól a különdíjat elnyerő Kabarcz Zsófi által készített remekig, az egy értelmi sérült színészekből álló társulat viszontagságait elmesélő a Varázslatos gladiátorokig.

A programot olyan fekete-fehér, vagy karcos képek bővítették a Hitelesség: archív képek és dokumentumfilm szekcióban, mint az Eicmann per felvételeiből összeállított A specialista című film, ami szikár módon, csak a per alatt lezajló emberi drámára koncentrálva illusztrálva ábrázolta a hatalom és felelősség kérdéskörét: vagy a szovjet űrutazás aranykorának árnyoldalát elmesélő A súlytalanság állapota. Itt a soha nem látott űrbéli képeket csak néhol tette tönkre a nyugdíjas űrhajósok igénytelenül bevilágított, beszélőfejes kommentárjai. Hannah Arendt filozófus Eichmann Jeruzsálemben című könyvére támaszkodva vizsgálta, hogy az egyén állampolgári kötelességeinek teljesítése közben hogyan veszíti el morális tartását.

Akik az elrettentő Sophia-plakátkép ellenére a Spektrum valamelyik oroszlános műsora helyett a fesztivált választották, a klasszikus és antropológiai, kreatív és kísérleti dokumentumfilmek között könnyen találhattak jól sikerült darabokat.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!