Sztankay olyan macsó volt, mint a vöcsök

Alföldi Róbert hívta fel a hírrel?

Igen, Robi felhívott és közölte, hogy gratulál. Én meg kérdeztem, hogy mihez. Aztán elárulta, én pedig borzasztóan csodálkoztam és megilletődtem. Nagyon jólesett és az is jólesik, hogy van még egy köröm, még egyszer pöröghetek egyet. A legőszintébben mondom, hogy egyáltalán nem számítottam rá. Nem véletlen a cím: az adott színészt a nemzetnek is el kell fogadnia, hiszen különben nem lehetne a Nemzet színésze. De mi többet lehetne erről mondani? Mindenki erről kérdez – nem unalmas téma ez?

Amikor először Pesten jártam gyerekként, apukámmal sétáltunk, amikor megbökött, hogy nézd, most megy el mellettünk Sztankay István. Öt-hat éves voltam és nem kellett elmagyarázni, ki az a Sztankay. Ez a nyolcvanas években volt.

Olyan régen volt ez már... Valóban benne voltam a fősodorban, bár a nyolcvanas években talán már kevésbé. A legtöbb filmes munkám a hatvanas években volt.

Tizenhét nagyjátékfilmben játszott abban az évtizedben.

Igen? Hát, ha maga összeszámolta...

Sztárnak számított ekkor? Sok rajongója volt?

Valószínűleg sztár lehettem, igen. Az biztos, hogy rengeteg szerelmes levelet kaptam, ládaszámra gyűjtötte őket a család, nem is lehetett elolvasni mindet, olyan sokat.

A filmes-tévés szerepeiben is sokszor játszotta a macsót. Az életben is ilyen volt?

Mint a vöcsök! Kifejezetten macsós típus voltam. Amikor még jobban néz ki az ember, mint öregedve, hát él az adottságaival. De a magánéletemet sohasem teregettem ki. Volt benne jó is, rossz is. Volt, hogy rezgett a léc, amiben nincs semmi különleges, mindenkinek ilyen az élete.

Nem mondták, hogy fiatal korában hasonlított Mastroiannira?

Nem, de mondhatták volna, mert nagyon jóképű fiú volt. Két alkalommal is szinkronizáltam.

Tony Curtishez és Belmondóhoz a néző fejében hozzánőtt a hangja. Volt olyan szinkronszerepe, amit még nagyon kedvelt?

Őket nagyon kedveltem, olyan szép fiúk voltak. Az egyik Batmanben én voltam a Pingvin hangja, az nagyon más volt, mint a többi feladat. Jó undorítónak kellett lenni. A szinkronizálás egyébként olyan munka, amire nem érez rá mindenki. Nagyon sok szakmai titka van, egyszerre kell odafigyelni rengeteg dologra. Számtalan filmet szinkronizáltam, kedvelték a rendezők az orgánumomat. Ma már viszont nem szinkronizálok. Nem bírnék reggel korán felkelni és kimenni a szinkronba. Most ráadásul be is vagyok rekedve, biztos a hideg miatt, régebben nem voltam rá érzékeny. Most meg úgy gyűlölöm a telet, mint egy nemkívánatos személyt. Nem akar eltűnni!

Volt olyan szerep vagy karakter, ami kimaradt, amit nagyon megcsinált volna?

Szerencsére nem maradt hiányérzetem.

A szocializmusban jól meg lehetett élni filmszínészként?

A filmet jól megfizették. A többi munkához képest hangsúlyosabban is, talán azért, mert maradandóbb. Ha valaki játszott jó pár filmben, biztos nem kellett panaszkodnia akkoriban.

Ha most megkeresnék valamilyen, idősebb figurára írt szereppel, elvállalná?

Nem tudom. Néha azt gondolom: ilyen öregedő színésznek nem ildomos már játszania. Egyébként meg attól függ, milyen a kedvem. Egyelőre nem nagyon kapkodok. Tényleg sokat dolgoztam. Visszatekintve kifejezetten elégedett lehetek: mindenféle műfajú munkában részem volt, és még el is fogadták a munkámat mindenütt. De amint éreztem, hogy komolyan idősödni kezdek, inkább visszahúzódtam a reflektorfényből. Egyébként jól érzem magam, egészséges vagyok – csak már nem fiatal.

2005-ben játszott az Egyetleneimben. Azt hogyhogy elvállalta?

Az egy kicsi szerep volt. Egy taxist játszottam, és úgy emlékszem, egy fiatalember elsírta ott magát a taxiban, és utána kellett mennem. Kellemes forgatás volt, azt hiszem, a rendező, Nemes Gyula is elégedett volt velem.

A kilencvenes és a kétezres években is voltak filmes munkái. Milyen ezeket összevetni a korábbi években készült filmekkel?

Én mindenre szívesen emlékszem – ám annyit dolgoztam, hogy talán olyan is van, amit nem tudok felidézni. Herskó János például, akivel a Párbeszéd című filmet csináltuk, kemény ember volt. Nagyon sokat kívánt meg a színésztől, a maximumnál is többet. Keleti Marcival dolgozni – aki a Hattyúdalt jegyzete – akkoriban hatalmas dolog volt, igazi megtiszteltetés. Nagy rendező volt, de rajta is nehéz volt kiigazodni. Felvétel után kérdeztem tőle: „Biztos jó volt, nem kéne megismételni?” Csak annyit felelt: „Ha igen, az a maga baja”.

Színpadon több drámai szerepet játszott, mint filmen, legalábbis a közvélemény számára sokszor a televíziós vígjátékszerepek az emlékezetesebbek. Nem érezte úgy, hogy be van skatulyázva tévés színészként?

A televízióban a hatvanas-hetvenes években elsősorban ezekre a vicces munkákra volt szükség, mert állítólag erre volt igénye a közönségnek. Közben a rendezők valószínűleg arra is ráérezhettek, hogy nekem ráadásul fekszenek a hódító és egyben ironikus hajlamú férfifigurák.

Melyik filmjére a legbüszkébb?

Maga melyiket kedvelte?

Fábry Húsz óráját nagyon erős filmnek tartom.

Abban egy kisebb szerepem volt. A Hattyúdalt nagyon szerettem, Páger Antallal. Fontos film volt a pályámon.

Mitől működött olyan jól a Sztankay-Schütz Ila-páros?

Ötszázszor játszottuk a Jövőre veled ugyanittet. Ila édes ember volt, isteni kolléga. Soha nem volt köztünk semmi, fel sem vetődött, mindketten házasságban éltünk. De valahogy nagyon egymásra voltunk hangolódva, aztán jól össze is szoktunk. Az Ismeri a Szandi-mandit látta? „Az egy világszám” – ezt mondogatta a figurám. Egy elég bamba palit játszottam benne. De azt ne kérdezze, hogy mi volt a kedvenc szerepem, mindig az, amit épp csináltam. Mindent meg tudtam szeretni.

A színházi pályája legalább olyan szép, mint a filmes. Van kedvenc drámaírója?

Molnár Ferencet nagyon szeretem, ő egy zseni volt. Nagyon magyar, és ezzel együtt nagyon nemzetközi. Időtálló. Rendeztem, játszottam Molnárt – sőt egyszerre is, a Liliomot.

Úgy tudom, zseblámpákat meg régi rádiókat gyűjt.

Igen, régebben. Bár néhány egyedi darabot mostanában is kapok. Ez például a kedvencem, a lányomtól és a fiamtól kaptam.

És mi van a szőnyegrojtokkal?

Azokat ki szoktam egyengetni. Nem bírom elviselni, hogy kuszák. Ez egyfajta mánia, rendmániás vagyok. Bár takarítani nem szoktam, azt elvégzik helyettem.

Hogy telik egy napja?

Változó. Van, hogy intéznem kell ezt-azt, akkor korán kelek. De egyes napokon aludhatok! Pedig van, hogy nyolckor lefekszem, most, hogy megöregedtem, imádok aludni. Nem akarok felkelni a fenének sem. Azért persze olyasmit is meg tudok tenni, mire korábban a munkák miatt nem volt időm: kávéház, étterem, az élet ráérősebb része. A párom kerámiákat készít, neki is szoktam segíteni: hordom a köveket. Azt szokta mondani, hogy Kossuth-díjas hordára van.

Jár moziba?

Nem igazán. De ha jó film, vagy valami érdekes magyar megy a tévében, azt megnézem. Mert nem rosszak a magyar filmek!