A Vissza a jövőbe a legjobb időutazós film?

Aki a 80-as években volt gyerek, vagy a rajzfilmekért, sci-fikért és képregényekért rajongó, gyereklelkű felnőtt, biztosan találkozott a moziban és másolt kazettán a hazai rajzfilmipar büszkeségének számító, francia-magyar koprodukcióban készült Az idő uraival. És valószínűleg évekkel később újra megnézte, hogy végre összeálljon az időparadoxonnal megfejelt, fura befejezés. A Perdide bolygón rekedt árva kisfiú, a frölonok és egyéb ocsmány lények által terrorizált Piel (magyar hangja: Boros Zoltán) ugyanis maga Silbad, az a jó kedélyű, fémlappal foltozott koponyájú, vén űrmatróz (magyar hangja: Kállai Ferenc), aki az Alien-tojásra emlékeztető kommunikációs kütyüvel segít a Han Solo-mentalitású Jaffar kapitánynak (magyar hangja: Sztankay István) megmenteni a Perdide bolygón rekedt árva kisfiút, Pielt.

Sajnos idén a 30. évforduló mellett több szomorú aktualitása is van ennek a kultikus rajzfilmek. Március 10-én, 73 éves korában halt meg Jean Henri Gaston Giraud képregényrajzoló, ismertebb nevén Mœbius, Az idő urai idegen lényeinek és űrhajóinak megteremtője, július 26-án pedig a kiváló magyar animációs rendező, a 61 éves Hernádi Tibor is elhunyt.

Ki ne ismerné a mozgókép-történelem leghíresebb időparadoxonát: a civilizációt romba döntő mesterséges intelligencia, a Skynet egy gyilkos kiborgot küld vissza 1984-be, hogy még azelőtt meghaljon az emberiség védelmezője, John Connor, hogy egyáltalán megszületne. A Mad Max-világ szabadságharcosa azonban a Terminátor után küldi legjobb barátját, Kyle Reese-t, aki annyira komolyan veszi Sarah Connor megvédését, hogy végül John apja lesz. A második részben újabb robotok jönnek, de a Connor-család még a kiborguralmat elhozó Ítéletnapot is megakadályozza, amivel így épp az ellen harcolnak, hogy a jövőből a jelenbe küldött Reese-től megfoganhasson a kis John. Kész téboly, amit még a harmadik rész végi, elkerülhetetlen atomrobbanás sem billent helyre.

A jövőből jött gyilkológépek már a 60-as években is népszerűek voltak. Harlan Ellison, aki némi pereskedés után ma már hivatalosan is a Terminátor franchise egyik atyja, az Outer Limits sorozat 1964-es Soldier című epizódjában egy posztapokaliptikus, kihalt tájjal indított, akárcsak 20 évvel később a Terminátor. Itt kergette egymást két páncélos fickó, akikbe aztán belecsapott a villám, és egy időviharba keveredve mindketten egy amerikai nagyvárosában találták magukat. Ugyanilyen elektromos kisülések közepette jelent meg később a Halálosztó és Kyle Reese is, a T2 filmvégi leszámolásában pedig a ugyanúgy a lángokból ugrott elő a gonosz, ahogy a 64-es Soldierben.

A kölyökképű Michael J. Fox és az Einstein-frizurás Christopher Lloyd a Spielberg-tanítvány Robert Zemeckisszel karöltve a 80-as években szintén összehoztak egy kultikus időutazós franchise-t, aminek a népszerűsége a mai napig vetekszik a Terminátoréval. A sztorit itt is mindenki ismeri: Marty McFly és a bogaras Doki ide-oda száguldoznak az időben egy fluxuskondenzátorral tuningolt De Lorean DMC–12-essel, hogy összeboronálják az 50-es években Marty szüleit, megakadályozzák a Doki lelövését, megfegyelmezzék a rokonságot az önbefűző cipős, lebegő deszkás jövőben, véget vessenek a jövőből megtudott sporteredményekből meggazdagodó Biff rémuralmának és végül, hogy hazakeveredjenek a vadnyugatról a saját idősíkjukba.

A trilógia egyik érdekessége, hogy a 85-ös első rész vége és a 89-es második rész eleje csak látszólag ugyanaz: Zemeckis olyan tökéletesen újraforgatott mindent, hogy csak a színészek arca árulkodik az időközben eltelt évekről.

A múltba és a jövőbe ugrálás már a XIX. századi írókat is foglalkoztatta, elég csak Az ember tragédiájára vagy az Egy jenki Artúr király udvarábanra gondolni. Igaz, itt még csak álombéli utazásokról volt szó, maga az időgép H. G. Wells azonos című, 1895-ös regényében bukkant fel először. A könyvből 1960-ban készült látványos mozifilm, ami kihatott később a korszak legnépszerűbb sci-fi sorozatára, a Star Trekre is, amibe rengeteg időkapun átlépős és dimenzióváltós epizódot írtak a készítők (az egyik legismertebb ezek közül a The City on the Edge of Forever, amiben Kirk kapitányéknak a 30-as évekbe csöppenve kell megakadályoznia azt az alternatív jövőt, ahol a nácik dobják le az atombombát).

A 80-as években a Star Trek-mozifilmekbe is beszivárgott az időutazás: Kirk, Spock, Uhura, Csekov és a többiek a Hazatérésben a XXIII. századból az 1980-as évek San Franciscójába keverednek, ahol az emberiség túlélését jelentő bálnamentő akciójuk alatt legalább annyit szerencsétlenkednek, mint 16 évvel korábban Arnold Schwarzenegger New Yorkba keveredő Herkulesként.

Míg Alex Winterről ma már sokan azt sem tudják kicsoda, Keanu Reeves többmillió dolláros főszerepekre tudta konvertálni a két időutazó tahó rocker, Bill és Ted 89-es sikerét. A Bill és Ted oltári kalandja két tipikus időutazós műfajt gyúrt egybe. A film első felében a debil páros egy mágikus telefonfülke segítségével visszamegy az ókorba, a középkorba és a vadnyugatra, hogy ott mindenféle őrült kalandba keveredve végül Arisztotelésszel, Napóleonnal, Jeanne d'Arc-kal, Billy a kölyökkel és Abraham Lincolnnal érkezzenek vissza a XX. századba. Így egyrészt korhű beszámolókkal tudják megúszni az év végi törivizsgát (ha nem mennek át, beüt a világvége), másrészt végigröhöghetik, ahogy a modern világra rácsodálkozó Dzsingisz kán leamortizál egy bevásárlóközpontot.

Az első Vadak ura ugyanúgy 1982-ben került a mozikba, ahogy a sword & sorcery filmek alapköve, Schwarzenegger Conanja, és a cuki állatkák meg a sok kardozás miatt majdnem olyan népszerű is lett. A 91-es folytatás viszont sajnos félredobta az izomhegy harcosokkal és jó nőkkel benépesített, barbár világot, hogy ugyanúgy a benzinszörnyek és a zsúfolt bevásárlóközpontok közé dobja át a szerencsétlen főhőst, ahogy Dolph Lundgrennel tették A világ urai című He-Man agymenésben.

Az Evil Dead-széria harmadik részében Sam Raimi szakított a zombifilmes klisékkel, és egybegyúrta a tántorgó élőholtakat az Egy jenki Artúr király udvarában óta jól népszerű "tökös fehér ember megmutatja a buta póroknak az elektromosság és a puskapor erejét, legyőzi a gonoszt, aztán visszakeveredik a saját világába"-zsánerrel.

Míg az első Evil Dead még elment beszaratós horrornak, a második rész a főhős (Bruce Campbell) levágott kezére ráműtött láncfűrésszel, a főhősnő szájába repülő szemgolyóval vagy az idétlenül vihogó zombikkal már inkább paródiába hajlott. Ezt az extrém humorú vonalat követte a harmadik rész is, gondoljunk csak a hamis Necronomiconokra, Ash rajzfilmfigurákat idéző, megnyúlt arcára vagy az elköhögött végű vudu versikére.

A Szellemirtók 1-2 rendezője és főszereplője, Harold Ramis régi pályarársával, a szintén Szellemirtók-veterán Bill Murray-vel forgatta le az egyik legjobb időutazós filmet, a Groundhog Day-t, amit itthon a semmitmondó Mormota-nap helyett a kényszeresen viccelődő Idétlen időkig címmel vetítetettek.

A filmben Murray a szokásos karaktert hozza: a tévés meteorológus Phil Connors pont ugyanolyan kiállhatatlan, cinikus barom, mint a Szellemes karácsony Ebenezer Scrooge-ról mintázott főhőse volt. A film végére persze ő is megjavul, de nem a sírkövét is megmutató, múltba és jövőbe utazgató karácsonyi szellemek miatt, hanem mert minden nap élete legszörnyűbb 24 óráját kell újra és újra átélnie mormotasimogatással, kifogyó melegvízzel és Andie MacDowell pofonjaival, egészen addig, míg boldog ember nem válik belőle.

Jean-Claude Van Damme időutazós filmje nemcsak színt vitt a karatekirály egy kaptafára készülő, spárgázós akciófilmjeibe, de még Amerika Réz Andrásának, az életműdíjas Roger Ebert filmkritikusnak is tetszett, bár, szerinte nem több a Terminátor low budget változatátánál.

Viszont sokkal okosabban közelít az időparadoxon problémájához: a főszereplő időjárőr (Van Damme) ugyanis azért ül be rendszeresen egy sínekről felgyorsított időkapszulába, hogy elkapja a múltban az időutazást gonosz dolgokra, például egy hadvezér vagy tudós meggyilkolására használó bűnözőket, akik siker esetén megváltoztatnák a jövőt. A főhős a világuralomra törő zsarnokot, McComb szenátort (Ron Silver) is egy pimasz kvantumfizikai csellel öli meg a kötelező filmvégi nagy leszámolásban: nekilöki az időutazó politikus fiatal énjét az öregnek, így a két McComb egy alaktalan masszaként tűnik el a tér és az idő szövedékében. Mestermű!

Kedvenc akciósztárunk, Bruce Willis nem a Looperben ugrált először ide-oda az időben. Terry Gilliam szürreális scifijében, a 12 majomban egy extrém fura, jövőbeli disztópia tudóscsapata küldözgette vissza őt pucéron a 90-es évekbe, de mivel az időutazás még az ő korukban is veszélyes és kiszámíthatatlan dolognak számít a derék főhős sokszor csak zavartan szédeleg az ismeretlen új világban.

Az is csak menet közben derül ki, hogy ő nem egy diliházból szökött, őrült holdkóros, hanem nagyon is fontos küldetése van: meg kell keresnie egy kancsal terroristavezért (Brad Pitt zseniális alakítása), mielőtt egy gyilkos vírus elszabadulásával kipusztulna a fél emberiség, és bekövetkezne a fura időutazós tudósok szomorú jövője.