Nyeke-nyóka-nyalóka, avagy Emily Párizsban

Nemrég debütált a Netflix új sorozata, az Emily Párizsban. Csajos lett, csak sajnos egyszerű, mint a faék.

Cukor, só és minden mi jó helyett inkább cukor, nyál és rengeteg kliséből rakták össze a Netflix új, csajos sorozatát. „X” vegyszernek pedig fogták Az ördög Pradát visel című filmet, jól felhígították, majd hozzákeverték az előbb említett koktélhoz.

A sorozatot Darren Star írta, nevéhez olyan alkotások fűződnek, mint a Szex és New York vagy a Beverly Hills, 90210.

Tisztázzuk az elején. Nem a műfajjal van probléma. Van igény a romantikus komédiákra, sorozatok terén pedig hiány a jó minőség belőlük. 

A női főszereplőt nagyjából az összes kétezres évek romantikus hősnőivel be lehet helyettesíteni. Nincs benne semmi extra, semmi különleges. Természetesen akkor is jól van, amikor sztori szempontjából padlón kéne lennie. Mosolyogva viseli el a legnagyobb megaláztatásokat, soha sem kérdőjelezi meg magát. Mindig jól néz ki és boldog, mint egy, csicsergő kismadár a Disney mesékben.

A főszereplő lányt Lily Collins alakítja, aki mindent kihozott ebből a felettébb kétdimenziós karakterből, de ennél többet nem nagyon lehet elmondani róla. Szép és végig nagyon kedves a mosolya.

De tényleg csak ennyit várunk egy női főszereplőtől?

A sztori nagy vonalakban: Emily, Chicagóban él és dolgozik, majd terhes főnöke helyett utazik Franciaországba, mert a cégük megvásárolt egy párizsi ügynökséget, és ő lesz ott az amerikai nézőpont.

Emily kreatív, lelkes, és sosem adja fel, ha valami elsőre nem sikerül neki, de ezek a tulajdonságok maximum munkahelyi érdemek. Ahol persze mindig mindent jól csinál, és a főnöke hiába nem kedveli, ha probléma áll fent, egyértelmű, hogy majd Emily lesz az, aki megoldást nyújt a drámai helyzetre.

Van egy pillanat a sorozatban, ami túlmutat a felszínen. Az egyik francia kollégája kifejti, hogy ők –ellentétben vele – nem azért élnek, hogy dolgozzanak, hanem fordítva. Itt csillant fel a remény, hogy a két oldal képviselői, az egyszerű amcsi lány és az undok franciák

De ez a kijelentés sem bizonyul többnek egy üres mondatnál.

A sorozat másik kifejezetten kínos része: a jóképű férfiak. Persze nem a helyes pasikkal van baj. A probléma, hogy ez a maximum, ami elmondható ezekről a karakterekről. Nem hiszem, hogy a XXI. században a legtöbb, amit egy nő egy férfiban keres, kimerül a kockás hasizomban.

S miután az „otthon hagyott” barátja kikerül a képből, ő habzsolva falja fel a lepottyanó „morzsákat".

Még ezzel sem lenne baj. Ám mivel az összes karakter üresebb, mint karantén alatt a szárazáru polc, az esély, hogy a kialakult kapcsolatoknak mélysége legyen, a nullával egyenlő. Csak fizikai vonzalom jelenik meg, és felszínes barátságok egy croissant fölött.

Van egy rész a sorozatban, ami pedzegeti, hogy egy parfüm reklám, amiben meztelenül sétál végig egy nő a férfiak tekintetének kereszttüzében,

A férfi karakter szerint ez a nők álma. Emily érve pedig az, hogy ez az álom a férfiak szemszögén keresztül jelenik meg, egy nő nem erre vágyna.

Végre egy izgalmas ellentét. A bökkenő csupán annyi, hogy a kérdésre nem kapunk választ. A történet egyszerűen tovasiklik.

Szükség van romantikus komédiákra, de nem ártana, ha egy sorozat többet nyújtana a tompa graffitceruzával megrajzolt történetek és két mondattal összefoglalható karakterábrázolásnál. Mert ez így olyan, mint egy hosszúra sikeredett tampon reklám.

Pár éve a The Marvelous Mrs. Maisel adta vissza a műfajba vetett hitem, most Emily vette el ugyanezt ezt Párizsban.