Újabb áldozatot szedett a tarrbélásodás

Egyre szélesebb körben szedi áldozatait a tarrbélásodás, állapítottam meg Mundruczó Kornél új filmje alatt, annak ellenére is, hogy tudtam, ezt a poént egyszer már elsütöttem. A fiatal magyar filmesek közt terjedő ragály azonban nem a kritikus képzeletének szülötte. A Delta már azért is gyanúba keveredne, mert maga Tarr Béla konferálta fel a díszbemutatón, neve pedig a stáblistán is szerepel. De még ha nem így történt volna, akkor is: a sorba állított, barázdált arcú emberek előtt vonuló kamera, a több perces, lassú snittek, a csendes, de váratlanul kirobbanó agresszió képei nem egyszerűen emlékeztetnek az apafigura filmjeire, hanem szinte pontos átvételei valamelyik jelenetének.

A tarrbéláskodás amúgy rendben van, nem idegen a Duna-delta egyszerre paradicsomi és nyomasztó világában játszódó film hangulatától. A Deltának egyébként is a helyszínválasztás az egyik erőssége: a lepattant román falu, a szárazra vetett, rozsdás hajótestek és a vadul életteli vízi világ keveréke már önmagában is szürreális hatású. Ezt használta ki jó érzékkel a rendező, amikor a film első verzióját forgatta télen. Az a változat a jövőben, egy rideg börtönvilágban játszódott, de még a befejezés előtt elhunyt a főszereplő, és a stáb nyáron látott újra munkához.

Lajkó Félix meghívásával viszont nemcsak a főszereplő és az évszak változott, hanem a sztori is. Pontosabban az, hogy a sztori eltűnt. A téli verzióban információink alapján szerepelnek gonosz börtönőrök, posztapokaliptikus környezetben túlélő rabok, menekülés és tragédia. Az újraforgatott Deltában viszont szinte csak az utóbbi.

Mundruczó filmje valójában egyetlen, hatalmas fokozás: a lápvilágba keveredett, szerény fiú körül másfél órán keresztül sűrűsödnek a baljós jelek. A végkifejlet a film első fél órája után sejthető, de a fókusz nem is a lezáráson van, hanem a harsányan viruló természeten és persze a baljós jeleken. A kedvenc részem, amikor csónakraj vonul a csatornában, lassú, súlyos zenére.

A film monumentalitásához képest a befejezés azonban olyan volt, hogy egy pár másodpercig a stáblista ellenére sem hittem el, hogy valóban vége. Hogy tényleg annyi történt, amire amúgy számított is a néző. Ez pedig visszamenőleg is súlytalanná tette a történteket, és csak kérdéseket hagyott bennem.

Hogy került a durva lápvilágba egy szelíd, addig állatkertben dolgozó srác? Ha valóban annyira magának való és visszahúzódó, akkor honnan lehet rengeteg pénze? Ha viszont mégis dörzsölt, miért nem képes megvédeni magát? Miért szimpatizál vele az első pillanattól a húga, akivel amúgy nem is ismerték egymást. Miért fordulnak ellenük a helyiek? Valóban csak azért, mert ők mások, mint a közeg?

Mert ha így van, akkor a Delta mondanivalója az, hogy ha a húgoddal dugsz, akkor ellened fordul a társadalom. A Delta összességében olyan, mintha Mundruczó még főiskolás korában forgatta volna, a nyári szünetben készíts tanulmányfilmet a természetről és emberi arcokról című feladatra. A filmes problémákat többnyire eredetien megoldotta, a forgatókönyvvel azonban - ahogy a legtöbb magyar rendező - ő sem bajlódott túl sokat. Ne döbbenjünk azonban meg, ha a film mégis komoly díjakt kap. A szemlezsűriből ugyanis kinézik azt, aki rosszat mer mondani az apró momentumokon mélázó, lassú és semmibe tartó művészfilmekről.