További Cikkek cikkek
Az örmény származású kanadai rendező új filmje európai ősbemutatójára érkezett Budapestre. Az igazság fogságában az ötvenes években indul két népszerű showmannel, akiknek a hotelszobájában egy nap fiatal lány holttestére bukkannak. A sztorinak évekkel később egy ambíciózus újságírónő ered a nyomába. Interjú Atom Egoyannal szexjelenetekről, csavarokról, és az intelligens nézőkről.
A film elején titokzatos körülmények között meghal egy lány. Tizenöt évvel később egy másik lány, Karen, megpróbálja kideríteni az igazságot. Sikerül neki?
Atom Egoyan: Ebben a filmben mindenki borzasztó karrieristának és cinikusnak tűnik, de Karenban van valami nagyon tiszta. Tudja, hogy azért kapta ezt a feladatot, hogy könyvet írjon a két komikus múltjáról, mert fiatal, csinos és ártatlan, és így talán olyan kérdésekre is válaszolnak majd neki, amiket egy tapasztalt, dörzsölt újságírótól meg sem hallgatnának. Ugyanakkor megvannak a saját céljai is az interjúkkal - sokat jelent neki ez a két ember és valahol mélyen reménykedik, hogy tisztázhatja őket a szörnyű gyanú alól. Elkezd nyomozni, kinyitja Pandora szelencéjét, és rázúdul a sötétség, a rettenetes múlt. Ettől persze csak még elszántabb lesz, és tudni akarja, mi történt valójában. Az érdekes az, hogy soha nem tudja meg biztosan, mi is az igazság. Vannak elképzelései, gyanúja, és a néző látja is a gondolatait, látja ezeket a képeket, de nem tudni, vajon tényleg így történt-e. Karennek nincs semmilyen kézzelfogható bizonyítéka semmire - így a nézőnek se lehet.Hitchcock egyik filmjében, a Rémület a színpadonban valaki elmesél valamit, ami vele esett meg; látjuk a képeket, olyan az egész, mint egy flashback, aztán kiderül, hogy a valóságban mégsem úgy történtek a dolgok... Mennyire tudatosan merített Hitchcock filmjeiből, amikor megcsinálta Az igazság fogságábant?
Atom Egoyan Budapesten
AE: Hitchcock mindig is nagyon nagy hatással volt rám, ebben a filmben pedig különösen - szeretem, ahogy átdob minket, a nézőket a palánkon, szeretem, ahogy játszik velünk. Vegyük például a hangalámondást, ami ugye általában arra szolgál, hogy a nézőnek elmondják, mi is történt. Itt mindez félrevezető, hiszen mindegyik szereplő a saját szemszögéből emlékezik vissza ugyanarra a pillanatra, és senki nem mondja meg, mi is az igazság.
Hitchcockban mindig az ragadott meg igazán, ahogyan a nézőre bízza a filmjeit, és nem rág mindent a szájukba. Hitt a néző intelligenciájában. Én is hiszek.