Piszkos Harry pacemakerrel

Hollywood mintagazdaságát kínzó, makacs aszály sújtja. Már a régi legendák sem teljesítenek megbízható színvonalon: Martin Scorsese remekművek helyett csupán ízléses kommerszeket forgat, hanyatlására pedig szépen rímel a nagy generáció esetenként mérsékelten szórakoztató leépülése, mint Woody Allené és Robert Redfordé, másszor kevésbé elegáns elsatnyulása, mint Francis Ford Coppoláé vagy Brian De Palmáé. Csak egy szikár, jeges tekintetű férfi akad, aki mit sem törődik a változó trendekkel, és egyenes derékkal állva hirdeti a régimódi filmcsinálás dicsőségét.

Életmű utáni karrier

Clint Eastwood páratlan bravúrral nem pusztán túlélte a kilencvenes éveket, de hírnévben és szakmailag is megerősödve, lenyűgöző fejlődéssel került ki a vészkorszakból. Holott a Sergio Leone-féle westernfilmek ikonná lett főszereplője nem csodagyerekként kezdte rendezői pályafutását; már negyven felett járt, mikor elvállalta első filmjét, majd hosszú-hosszú utat barangolt be a westernhőstől a 44-es Magnummal lövöldöző Piszkos Harryn át, míg igazán komoly alkotóvá érett. 1971-et írtak, mikor első ízben ragadta magához a megafont, hogy levezényelje a Játszd le nekem a Misty-t! című (2002-es dvd-megjelenés, magyar felirat) bűnügyi történetet, a következő két évtizedben gyakorta játszott másoknak, de időről-időre visszatért a kamera mögé, sok és sokféle filmet rendezett, melyek közt éppúgy akadnak emlékezetes (Lebujzenész, 1982; Az elefántvadász, 1990), illetve kevésbé sikerült (Tűzróka, 1982; Fakó lovas, 1985) alkotások.

Csak tizenharmadik filmje, a Charlie Parker életéről szóló Birddel (1988) tette le a mestervizsgát, az igazi áttörést pedig az 1992-es Nincs bocsánat jelentette számára. Hatvan felett készítette el addigi pályafutása legkiválóbb moziját, így a szakma java, megragadva a soha vissza nem térőnek vélt alkalmat, példás előzékenységgel le is írta őt: 1995-ben a filmakadémia életműdíjat adott neki, finoman jelezve, hogy már semmi meglepetésre nem számítanak az idős alkotótól.

Pedig Clint Eastwood egyáltalán nem kívánt nyugdíjba menni, szándékát félreértették: a Nincs bocsánat (2002-es megjelenés, magyar felirat) nem emelt fővel kimondott viszlát volt, hanem érces hangon elkurjantott adjonisten. Direktorként ekkorra gyűjtött elégséges tapasztalatot, tisztította le munkamódszerét és rendezte össze eszköztárát, a rákövetkező évtizedben pedig elegánsan összegezte negyven év tanulságait. Közel félszáz szereppel, megannyi sikerrel és kudarccal a háta mögött már jól tudta, hogy semmiféle trükk nem pótolhatja a jó színészeket és a határozott színészvezetést. Rendezőként roppant alaposan válogat, és mer szokatlan döntéseket hozni, éles szemmel kutatja fel az ideális színészeket. Meglepő volt például Kevin Costner felkérése az 1993-as Tökéletes világ (2002-es megjelenés, magyar felirat) főszerepére; a Több, mint testőr című bénító rettenet elsöprő anyagi sikere után a színész éppen a középkorú háziasszonyok kedvenc pasiját játszotta, így a szökött bűnöző ellentmondásokban bővelkedő, egyszer következetesen erőszakos, másszor kamaszosan érzékeny figurája első pillantásra nem tűnt nyilvánvaló osztásnak. A merész döntés beigazolódott, hisz a gyermekrablás után gyilkosságba sodródó férfi története éppenséggel Kevin Costner - illetve a hét éves T. J. Lowther - takarékos, mégis érzelmekben gazdag játékával hódít.

Geronto-tündérmese helyett erkölcsi tanmesék

Clint Eastwood, mint önmaga producere, a riasztó tempóban terjedő szokásjoggal szemben - olcsó szakmunkással írassunk vacak forgatókönyvet - a régi iskolát követi, és gondosan válogatott irodalmi művekből forgat. A Robert James Waller azonos című könyvéből készült 1995-ös A szív hídjai (1999-es megjelenés, magyar felirat) egyfelől merőben váratlan szelekció, másrészt példa nélküli a rendező életművében, ami segített végleg levetni a cinikus revolverhős poros ponchóját. A film egy idősödő fotóriporter és egy középkorú háziasszony véletlenszerű és röpke, ám életre szóló románcát meséli el; már-már aggasztóan csendes és szemérmes történet ez vonzódásról és elkötelezettségről. A szív hídjai más kezében könnyedén válhatott volna gusztustalanul szentimentális, vagy szenilis geronto-tündérmesévé, de Clint Eastwood imponálóan józan rendezése a legszebb szerelmes filmek egyikét eredményezte, aminek érzékeny karakterábrázolása, erotikája, életszerű dramaturgiája a legelvetemültebb akciófilm-rajongókat is megérinti.

Clint Eastwood kilencvenes években forgatott filmjei ódivatú erkölcsi tanmesék: morális elvekről és döntésekről szólnak, melyek előrébbvalók, mint a hatalom és a pőre anyagiak. Az 1997-es Államérdek (2000-es megjelenés, magyar felirat) idős mesterbetörője visszavonulás előtti utolsó munkáját végzi éppen, ám megzavarják, és a tükörfal túloldaláról tanúja lesz egy kirívóan ocsmány gyilkosságnak. A veterán tolvaj élete veszélybe kerül, és bár futhatna, inkább megveti lábát és harcba bocsátkozik a nyomasztó túlerővel. Ellenfele nem kisebb hatalmasság, mint az Egyesült Államok elnöke. Luther Whitney - hasonlóan Butch Haynes-hez, a Tökéletes világ főszereplőjéhez - bűnözőként is gentleman, ily minőségében pedig tiszteletben tartja az erkölcsi határokat, és személyes érdekeivel szemben is szolgálja az igazságtétel ügyét. Az Államérdek remek lehetőséget kínálna rá, hogy a politikai elkötelezettség szerint vizsgáljuk Clint Eastwood kései filmjeit (sokak szerint a darab reflexió Bill Clinton botrányaira, nyílt utalás a hazudós elnök és a dörzsölt stáb mesterkedéseire), de az öreg nem szereti ezt, mondván, filmjei a szórakoztatást és az okulást, és nem a politikai propaganda célját szolgálják. Az ideológiai meggyőződés nála erkölcsi kérdés, nem filmvászonra termett szórakoztatóipari látványosság, és ez ügyben tántoríthatatlan; Michael Moore-t, a körülrajongott politikai reklámfilmrendezőt például személyesen fenyegette meg egy gálán, mikrofon mögül dörgött le rá, hogy puskát ragad és lelövi, ha meglátja az ajtaja előtt.