Álomgegek Gondryval

A Music Television 22 évvel ezelőtti indulásakor a műsoridő kitöltésének szükségszerűsége megteremtette a videóklip-műfajt, amelytől tulajdonképpen soha nem vártak többet, mint hogy valami vizuális körítést adjon a dalokhoz. Akkor még úgy kellett vadászni a klipeket, mára élethalálharc folyik a zenecsatornáknál. Nem a dal, és még kevésbe a filmecske művészi értéke dönt, hanem a várható kereskedelmi siker. A klipeket előbb kezdik játszani, mint hogy maga a felvétel megvásárolható lenne.

Mivel a zenetévék a kezdeti ízlésformáláshoz képest ma már egyértelműen inkább kiszolgálják a tömegízlést, jószerivel csak slágerszámok klipjeit adják, amelyek túlnyomó része, tekintet nélkül arra, hogy egy megasztár dollármilliós promóciós büdzséjéből vagy egy nevenincs előadó filléres keretéből készült-e, vizuális blöff, a dal televíziós fogyasztása könnyű, gyors, junk food, amit az elvárásokhoz igazodó profi iparosok állítanak elő. De a tömegtermelők között akadnak, akik nem szájbarágósan beszélik a klip vizuális nyelvét, hanem figyelmet igénylő, izgalmas egyedi darabokat készítenek. A francia Michel Gondry ezen kevesek közül is kiemelkedik.

Tekintse meg képeinket!

Az Egy makulátlan elme örök ragyogása rendezője filmje soundtrackjéből két dalt klipesített saját kezűleg; az egyik (The Polyphonic Spree: Light & Day) az ilyenkor szokásos filmjelenetekből összevágott zanza, azzal a különbséggel, hogy a vágásnak köszönhetően a film szereplői, helyszínei, tárgyai tátogják el a szöveget, a másik (The Willowz: I Wonder) a rendező álmából született, benne egy hajléktalan - a zenekar énekese állszakállban - fut be váratlan karriert hulladékból épített autójával. Ebben a két klipben gyakorlatilag mindent benne van, amit Gondryról, a kliprendezőről tudni kell: a játékosság, az élénk fantázia, ihlető álom, az emberi természet vizsgálata, a műfaji keretek szabadon kezelése és a technika ötletes kihasználása.

Lanny Kravitztől Björkig

Röviden: az 1963-as születésű, kölyökképű Gondry alkotóként is olyan, akár egy nagyra nőtt gyerek. Örök 12 éves, ahogyan ő maga fogalmaz, aki folyton álmod(oz)ik és képzelődik, szemlélődik és felfedez, de leginkább játszik; a legújabb videó- és trükktechnikai eszközök éppúgy kedvelt játékszerei, mint a legótéglák, fonálgombolyagok, plüssbábok - szertelen képzelőereje bármit megmozgat.

Ha beleszámoljuk azokat is, amik végül nem kerültek képernyőre, Michel Gondry eddig 66 klipet készített. Az 1988-tól 2004-ig (másképpen a Oui-Oui Bolive-jától Michael Andrews és Gary Jules Mad World című Donnie Darko- betétdaláig) terjedő oeuvre-ben kevés kivételtől eltekintve (Kylie Minogue, Lenny Kravitz, a Rolling Stones) inkább az alternatív vagy rétegzenék képviselői kapnak helyet, olyanok, akik hozzá hasonlóan eredeti alkotók, öntörvényű, utánozhatatlanul saját stílussal rendelkező művészek: zsenik (Beck), excentrikus figurák (Thomas Dolby, vagy Donald Fagen), szimpatikus őrültek (a japán Cibo Matto női duó), őstehetségek (Sinead O'Connor, Neneh Cherry) színes egyéniségek (a jégkirálynő Stina Nordenstam, a zenebohóc Wyclaf Jean). Ha a zenekarokat nézzük, meghatározó jelentőségű, iránymutató újítók (Chemical Brothers, Daft Punk, Massive Attack, Radiohead, The White Stripes). Legnagyobb zenei példaképét, Michael Jacksont viszont eddig még nem sikerült befognia, ahogyan a Max Tundra művésznevű elektronikus zenei experimentalista róla elnevezett számát sem vizualizálta, pedig az lett volna csak a posztmodern geg.

Kliprendezői pályafutását egy barátság is gazdagítja: Björkkel életre szólóan egymásra találtak; Gondry eddig hat klipet rendezett a külön kategóriába sorolandó énekesnőnek, és kettejük darabjai valószínűleg tovább szaporodnak a jövőben. (Gondry nyitott házasságban élő párhoz hasonlítja kettejüket, akiknek időről-időre félre kell lépniük, hogy ne váljon unalmassá az együttélés. Ugyanakkor féltékeny Björkre, mind ahányszor hűtlen hozzá.)