Büdös bálnák és makacs nácik a Szemlén

Az első nap programjából szemezgettünk.

Varga Ágota: Leszármazottak
Tóta Árpád

Érdekes kísérőfilmje lehetne A bukásnak a Leszármazottak, főleg ha még két-háromszor végigmenne rajta az utómunkagép. A jó portréfilmhez mindenekelőtt jó alany kell, és Endre László zsidóügyi nyilas államtitkár ma már agg fia tökéletes választás. Még mindig kész zsidó veszedelemről és meg nem történt holokausztról szövegelni, nem ítéli el a deportálásokért vastagon felelős apját, elítéli viszont gyermekeit, amiért nem magyarokkal házasodtak. De a szünetekben ugyanúgy mesél a régi vidéki életről, mint minden nagypapa. Ritkán látni nyilas gazembert és pereputtyát így, érzelemközelben.

Fajvédővé, nácivá, nyilassá válni sem csupán a rossz tudatos választása, hanem sors is. Ez az igazság egyik arca, és aki kíváncsi rá, annak látnia kell a Leszármazottakat. Úgyhogy lesz szíves valamelyik tévé megvenni azzal a feltétellel, hogy a hangmérnök és a vágó befejezi a munkáját.

Kármán Irén: Diogenidész
Szabó Zoltán

Akiben bujkál annyi szociális érzékenység, hogy beül egy hajléktalanokról szóló dokumentumfilmre, biztos túllépett már azon az előítéleten, hogy a csövesek alkoholisták, akik naphosszat egy kiégett kuka mellett üldögélnek, és szintetikus oldószerek gőzének belélegzésével csapják agyon az idejük. Az azonban még a tapasztalt realitytv-nézőket is meglepheti, ha egy hat diplomás, több nyelvet beszélő hajléktalannal találkozik egy dokumentumfilmben, aki nehezítésképpen még nyomorék is.

T. Zselensky Péter csöves, író, költő, műfordító, újságíró és exhippi egyszerre három könyvet ír, haját azonban a Máltai Szeretetszolgálat ápolónőjének segítségével tudja csak összefogni. Diogenész követőjének, az utolsó élő cinikus filozófusnak tartja magát, aki ráadásul felélesztette az ötszáz éve halott dialógus műfaját. Kármán Irén több napon át követi értelmiségi csövesét, találkozunk egy szociális munkással, aki ismer egy másik hajléktalant, aki ellopta Zselensky élettörténetét, szakad az eső, és süt a nap, csak az nem derül ki, hogy miért a nyomor a megalkuvást nem ismerő lázadás egyetlen lehetősége. A Diogenidész így csak egy élet érdekes felvillanása, amiből legfeljebb annyi tanulságot lehet levonni, hogy a filozófusok mind csórók lesznek.

Pataki Éva: Herzl
Mesterházy Lili

Theodor Herzl, a zsidó állam megálmodója Herzl Tivadar néven született Budapesten, 1860-ban. 2004-ben, halálának századik évfordulójára készült Pataki Éva dokumentumfilmje. Herzl naplórészleteit Szakácsi Sándor olvassa be, hangja alatt hemzsegnek az inzertek, sok a korabeli fotó, de nem egyszerű eldönteni, melyik hangulati elem és melyik ábrázol konkrét személyt. A személyes hangú naplóbejegyzések mellé hiányzik a semleges narrátor-vonal; túl nagy ugrásokkal iramodik előre a történet. A cionista mozgalom megalapítójáról Budapesten Gerő András történész beszél, ezek azok a részek, amikor felélénkül a film, de Herzl egyik központi kezdeményezéséről, a Cionista Kongresszusokról csak újságkivágásokból, későbbi utalásokból értesülünk, mintha a készítők nyugodt lélekkel rábízták volna magukat a nézők kiterjedt ismereteire a témában. Pedig Pataki filmje az első magyar film Herzlről - nem ártott volna egy összefogottabb, alaposabb, informatívabb megközelítés. Formailag Pataki megszokott - már unalmas - eszközöket használ, ilyen például a színhelyek, utazások bemutatása egy korabeli térkép vonalait követő kamera segítségével.

A filmben megszólalnak Simon Peresz és Benjamin Netanyahu volt izraeli kormányfők, de a politikusokkal készült interjúk nyomán az emberben azonnal feltolul a palesztin-kérdés és Herzl álmának groteszk, véres valósága, amit a film nem tud elfogulatlanul kezelni. Egy másik riportalany, Tel Aviv polgármestere, a gúnyosan mosolygó Ron Huldai egy félmondatában beszúrja, hogy "az arabok - mert akkor még araboknak hívtuk őket, nem palesztinoknak" és hát akkor arra gondolok, Theodor Herzl, ez neked sem tetszene, államot akarnak és kiröhögik őket.

Szalay Péter - Juhász Zsolt: Drogzarándok
Szabó Zoltán

"Nagyon szeretlek kicsim, holnap jövők" -mondja az anya metadonfüggő kisbabájának, akit egyébként csak az intenzív osztály ágyai felett lógó kórlap alapján talált meg, majd a kép megmerevedik, és elolvashatjuk kettőjük jövőjét: Anyuka másnap lelép, a gyereket pedig az apja neveli fel.

Ehhez hasonló időbeli ugrásokkal meséli el a Drogzarándok egy különleges rehabilitációs program kudarcait és sikereit, a fizikai teljesítmény és a lelki megtisztulás összefüggéseit. Egy újabb drogfilm, ezúttal több bukással, mit sikerrel, meg a tanulsággal, hogy magas talpú cipőben még a morfinisták sem tudnak hegyet mászni.

Komenczi Norbert: Daráló
Mesterházy Lili

Az első percekben beszippant Komenczi filmje. Furcsa élmény: mintha a Forró nyomon soros adását odaadták volna Guy Ritchie-nek, rendezd meg, öregem. Egy heves megyei faluban meggyilkolják Rozi nénit. A gyanúsított hamar megvan, a film elején már azt is tudjuk, hogy nem ő tette, de azért két és fél évre börtönbe zárták, és csak azért szabadult ki, mert aztán véletlenül kézre akadt az igazi elkövető. A történet első pillantásra egyszerű, úgy tűnik, a Daráló elsősorban technikai megoldásaival, kasszasiker filmeket idéző különleges effektjeivel marad meg a néző emlékezetében. De nem. Ahogy telik az idő, Komenczi megtalálja a pontos egyensúlyt látvány és tartalom között - elcsitulnak az elején néha túladagolt trükkök és kibomlik a történet: a meghurcolt, félhülyére vert ember és a falubeliek máig feszülő ellentéte, az ügyész megkésett, titkos szégyenkezése, a nyomor, a naivitás, a pletykák csapdájába esett áldozat tragédiája.

A vége külön bravúr: a torokszorító befejezés nem a halált, a nagy Államdaráló diadalát, hanem az emberség és a megbocsátás szívós erejét hirdeti.

Hadzsi Imre - Pacsorasz Viktor: Baleo, baleo
Büdös bálnák + abszurd humor
Szily László

Minden idők egyik legjobb dokumentumfilmes jelenete látható Hadzsi Imre és Pacsorasz Viktor bennszülöttes-bálnavadászos Baleo, baleojában. Nagy csapat helyi asszony ül egy fa alatt és bételdiót rágnak. A kamera szép kényelmesen megmutatja, ahogy megfogják a diót, mézbe mártják, beveszik a szájukba, megrágják, aztán sugárban köpnek fél liter tűzpiros, habos nyálat. A több perces jelenet alatt a narrátor pár szóban meg is magyarázza, hogy itt nem isznak, nem cigiznek, a helyi drog az élénkítő hatású bételdió. A riporter ekkor odalép az egyik, duzzadó arccal rágó, vörös nyállal összemázolt arcú asszonyhoz, előreszegezi a mikrofont és megkérdezi: Ön rág bételdiót?.

A teljes igazság a négerekről

A film ezen felül is több új nézőpontot kínál a klasszikus együtt érzek a bennszülöttekkel és a hetvenes évek tévés stílusában megmutatom, hogyan is élnek-jellegű mozik kedvelőinek. A testi valójában is jó néhányszor látható Hadzsi szerkesztő-riporter-társrendező például állandóan arról beszél, hogy milyen rohadt büdös van a falucskában, a helyiek kedvenc ételét, a szárított ámbráscethúst pedig egyenesen gusztustalannak nevezi. Egy jelentben elmegy egy helyi családhoz, akik feltálalják neki a törzs büszkeségét. A riporter nem egyszerűen fintorog, de a kamera megmutatja a stáb két másik tagját, akik dülöngélnek a röhögéstől, hogy hogy lehet ilyen undorító dolgot feltálalni. Az sem rossz, amikor Hadzsi rá akarja venni a bálnavadászat közben egyik lábát elvesztő öregurat, hogy menjen le vele a partra, megmutatni, hol történt az eset, aztán sértetten megjegyezi, hogy a megátalkodott 50 métert sem bírt megtenni. Ezen kívül van még pompás rájaszigonyozás a víz alól mutatva, moralizáló fejtegetés arról, hogy most akkor szemétség-e önfenntartás végett bálnát ölni, rövid, ugrálós, ám annál erőteljesebb felvételek magáról a vadászatról, ahol apró csónakokból, kézi szigonyokkal és késekkel ejtenek el három ámbrás cetet, és vér, vér, elképesztő mennyiségű vér. Az egyik búvároperatőr bele is úszik a vérbe, ami erős jelenetet eredményez. Idegesítő állatvédő szöveget nyomó barátját Ön feltétlenül erre a filmre vigye el! A következő előadásra minden jegy elkelt, pótelőadás kedden este háromnegyed nyolckor.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!