Amerikai románc a magyar menekülttáborban

A kilencvenes évek végén egy fiatal amerikai lány, Charu Newhouse európai útra indult. Néhány hónap utazgatás után úgy érezte, hasznosabban is eltölthetné az idejét. "Pincérkedtem, így tartottam el magam" - olvasható egy írásában. "Aztán egy nap úgy döntöttem, ideje valami értelmeset csinálnom". A lány jelentkezett a Vöröskeresztnél, akik Debrecenbe küldték, a menekülttáborba. Charu Newhouse lett a tábor egyetlen önkéntese.

Jon Nealonnal Budapesten találkozott, akkor már egy ideje Debrecenben dolgozott. Itt kezdődik a Goodbye Hungaria története. A rendező így emlékszik vissza a találkozásra:

"1998-ban ismerkedtem meg Charuval egy budapesti diákszálláson. Mesélt a menekültek helyzetéről, a táborról, és a munkáról, amit Debrecenben végzett. Éppen Európában utazgattam egy kamerával a kezemben és összevissza forgattam mindenféléről, kerestem a sztorit, amiből összeállhat egy film. Ott és akkor megtaláltam. Azonnal tudtam, hogy követnem kell Charut a táborba és így is történt. Azt persze nem tudtam, pontosan mire számíthatok. Maga az a tény, hogy vannak menekülttáborok Magyarországon, megdöbbentett."

"Először arra gondoltam, csinálok egy tájékoztató jellegű mozit a magyar menekültügyi helyzetről, aztán arra, hogy Charu lesz a középpontban. Aztán megtörtént az, amire senki nem számított: Charu és Abed, a tábor egyik palesztin lakója egymásba szerettek. A végső verzióban Abed a főszereplő, az ő története viszi előre a filmet - egyszerűen így alakult."

Mit tapasztalt, hogyan viszonyultak a magyarok, a debreceniek a tábor lakóihoz?

Jon Nealon: Mindenféle emberrel találkoztam, más-más volt a reakció. Meg kell, hogy mondjam, nagyon sok magyart, sőt, debrecenit ismertem meg, akik nem is tudtak a menekülttábor létezéséről. Volt olyan tolmácsom is, akinek nem sok elképzelése volt arról, mit keresnek ezek az emberek ebben a táborban, de ennek ellenére együttérzett velük. Olyan embert is láttam, aki a tábor alkalmazottja volt, de nem igazán törődött a táborlakókal.

Mennyire volt nehéz leforgatni ezt a filmet? Nem ütközött ez valamilyen biztonsági előírásba?

JN: Amikor először engedélyt kértem, hogy filmezhessek a tábor területén, azt mondták, várjak néhány napot. Azt hiszem, azt gondolták, nem lesz türelmem kivárni ezt az időt. Megadtam nekik a diákszálló címét és vártam. Néhány hét múlva megkaptam az engedélyt - egyetlen napra. Később ezt meghosszabbították egy hónapra, de nem alhattam a táborban, így hát kivettem Debrecenben egy hotelszobát. A tábor igazgatónője azt is megmondta, hogy kapok egy tolmácsot, mert nem tudok majd angolul beszélni a menekültekkel. Persze hamar kiderült, hogy sok menekült beszélt angolul, de egyikük sem értett magyarul.

Emlékszem, rendeltem egy kamerát Amerikából, de fennakadt a vámon. Megkértem az egyik újdonsült magyar barátomat, aki abban a hotelben dolgozott, ahol laktam, hogy segítsen. Azt válaszolta, hogy két lehetőség van: a legális és az illegális megoldás - az első hetekbe telhet, a másik napokba. Azt hittem, az utóbbi sok pénzembe fog kerülni, úgyhogy meg is kérdeztem, mi az ára. Erre azt felelte, semmi. És tényleg, néhány napon belül nálam volt a kamera, semmibe sem került. Ma se tudom, pontosan mi történhetett, de akkor úgy éreztem, ez a kis epizód jól jellemzi a magyarországi állapotokat.

A Goodbye Hungaria mégis elsősorban szerelmi történet. Hogyan sikerült a két szerelmes, Charu és Abed bizalmába férkőznie és megörökítenie legmeghittebb pillanataikat?

JN: Nagyszerűek voltak és mindkettőjükkel szoros barátságba kerültem. Úgy érzem, megnyíltak nekem. Hamar az életük részévé váltam, és a tény, hogy volt nálam egy kamera, nem zavarta őket egyáltalán. Soha nem kértem, hogy csináljanak ezt vagy azt, csak itt-ott feltettem egy kérdést. Nagyon kicsi kamerával dolgoztam - gyakorlatilag elfért a zsebemben. Azt hiszem úgy tekintettek rám, mint a barátjukra és nem úgy, mint egy dokumentumfilmesre, aki filmet forgat róluk.

Hogyan változtatta meg ez a film az életét?

JN: Rengeteget tanultam. Saját szememmel láttam, hogyan kavarja fel az absztrakt világpolitika emberek valóságos, mindennapi életét. Sok tényező befolyásolta a magyarországi menekültek életét: a harmadik világ nyomora, a Kelet- és Nyugat-Európa között feszülő ellentétek, a posztkommunista állapotok. Néha nehéz átlátni, mi miért történik, de úgy érzem, ma egy kicsit közelebb állok az igazsághoz.

Megtanultam tisztelni az emberi lélek erejét, a kitartást és az alkalmazkodás különleges képességét. Egy menekült sem törődött bele a sorsába; mindannyian azt tették, ami számukra és a szeretteik számára a legelőnyösebb megoldást kínálta - az igazságtalan nemzetközi szabályzatok és törvények ellenére. Tisztelem ezeket az embereket.

Milyen a Goodbye Hungaria amerikai fogadtatása?

JN: Jók a visszajelzések. Az embereket meghatja a film, különösen a befejezés. Abed és Charu története nem Debrecenben ért véget: sok-sok megpróbáltatás után sikerült amerikai vízumot szerezni Abednek, aki soha egyetlen országnak hivatalosan nem volt állampolgára. Amikor végül megérkeztek Amerikába, megkérte Charut, hogy vigye el őt a World Trade Center tetejére, mert látni akarta a világot egy felhőkarcoló tetejéről. 2001-et írtunk. Néhány hét múlva leomlottak a tornyok. Utána hónapokig nem tudtam az anyaghoz nyúlni. A végső, megvágott változat két évvel később készült el. Tavaly júniusban volt a bemutatója a New York-i Human Rights Watch filmfesztiválon és csak nemrég kezdtem nevezni a különböző szemlékre. Egyre nagyobb visszhangja van, elégedett vagyok.

Ez az első független filmje. Ez azt is jelenti, hogy egyedül intézi a film forgalmazását. Gondolt már arra, hogy Magyarországra is elhozza?

JN: Nagyon szeretném a Goodbye Hungaria-t Magyarországon is bemutatni. Nem vagyok benne biztos, milyen helyi fesztivál lenne erre a legmegfelelőbb, talán segíthetne ebben. Az is eszembe jutott, hogy leadhatná akár egy magyar televíziós csatorna is. Remélem, tetszeni fog a magyaroknak.