Emmanuelle Béart teljesen megvadult

Hogy ki az a Danis Tanovic? Annyit tudtam még a bosnyák rendezőről, hogy a Szarajevói Filmakadémiát végezte el, hogy majdnem 40 éves, vagyis 37. Hogy két évig az első sorból filmezte a háborút Szarajevóban a boszniai hadsereg számára. Első filmje, a Filmakadémia és a cannes-i zsűri által díjazott Senkiföldje volt a bosnyák háborúról némi fekete humorral fűszerezve, és ezenkívül egy epizódot is rendezett a 9/11-es szkeccsfilmből. Új filmjére, a francia-olasz-belga-japán Pokolra 6 millió eurót kapott és a főszerepekben ismertebb nyugati színésznők: Emmanuelle Béart, Carole Bouquet, Karin Viard és Marie Gillain láthatóak. A film három nővérről, és kiskorukban megnyomorított érzelmi világukról szól. Jelenleg Franciaországban él.

A második megbeszélt időpontban első pillantásra feltűnt, hogy Tanovic igazi jóképű balkáni macsó, de negyed órás beszélgetésünk után sem tudtam meg róla sokkal többet. Na szóval.

Miért épp ezeket a színésznőket választottad?

Elég egyszerű oka volt: amellett, hogy nagyszerű színésznők, a barátaim. És mivel az arcuk illett a karaktereimre, már csak az számított, hogy piaci ár alatt elvállalták, hiszen kevés pénzből dolgoztunk. De nem csak ezért nem illetődtem meg tőlük. Ami azt illeti, a nyugati színésznők nőiessége nekem kevésbé vonzó, mert sablonosak.

Mégis nagyon szuggesztíven játszanak. Milyen módszerrel instruáltad őket?

A módszerem valójában nem módszer. Számomra a színésszel való kapcsolat elsősorban emberi viszony. Annak érdekében, hogy megkapjuk azt a színésztől, amit szeretnénk látni, néha apaként, néha barátként, néha szeretőként kell feléjük fordulni. Nekem a színésszel való találkozáskor elsődleges, hogy érezzem azt az embert, aki velem szemben áll, ekkor tudom megpróbálni előhívni belőle a reakciót. Ezért kell nagyon jó színészt választani.

Improvizáltak is a filmben?

Nem nagyon hagyom, hogy a színészek túl sokat improvizáljanak, de egy jelenetben például ráhagytam: azt akartam, hogy Emanuelle Beart azt tegye, amit érez, és teljesen meg is vadult akkor: a partnere meg a valóságban is zavarban jött, ettől lett természetes a dolog.

A film nyitva hagyja a kérdést: vajon van-e megoldás, remény, kiút a pokolból a testvérek számára.

Számomra optimista a lezárás, de valóban szeretem nyitva hagyni a filmek végét, hogy a nézőben elindulhasson valami.

A Pokol cím azért pesszimistább. Sőt veszélyes is.

Könnyű lett volna egy szegény szénbányász sorsán keresztül megmutatni, de én gyönyörű párizsi apartmanokban akartam rátalálni a pokolra.

Hogy tudtad magadat Kieslowski világától függetleníteni? Száz százalékosan tiéd lett a könyv?

Abban a pillanatban, amikor eldöntöttem, hogy megcsinálom - az én sztorim lett. Egyfajta hommage volt azért ez részemről Kieslowski felé. Nem az volt a kérdés, hogy hol van Kieslowksi a történetben, hanem hogy helyesen legyen elmesélve.

A film a Három szín-trilógiát jegyző Kieslowski halála előtt írt forgatókönyve alapján készült és a Mennyország-Pokol-Purgatórium-trilógia második darabja (az első rendezője Tom Tykwer volt, főszereplője Cate Blanchett). Mi lesz a trilógia harmadik részével? Elkészül-e, ki rendezi?

Ki tudja. Tom Tykwer filmje kritikai kudarc volt, nem tudom, bárki neki mer-e vágni a harmadik résznek olyankor, amikor ekkora elvárások állnak mögötte.

Akkor egy egyszerűbben megválaszolható kérdés: mennyire változott meg az életed az Oscar-díj után?

Azóta elfogadják a forgatókönyvterveimet, de azért Párizsban nem ismernek meg az utcán. Szarajevóban viszont igen, és ha otthon vagyok, alig tudok boltba menni, mert ha nem iszom meg mindenkivel egy kávét, akkor sértődés van. Úgyhogy sokszor van szívdobogásom. De nem csak a kávétól. Akkor is, ha azokkal találkozom, akik nemrég még meg akartak minket ölni.

Milyen filmeket szeretnél csinálni a jövőben?

Sok, egymástól látványosan, sőt, meglepően különböző ötletem van XIII. századi trágyát szállító hajókról vagy egy újabb háborús film is egy fényképészről, mint a Purgatóriumban, Scott Anderson regénye alapján, Triage címmel.

Ha a Senkiföldje férfias, akkor a Pokol női film lett, a női lélek komplexitásáról. Én sem tudom, hogy most milyen következhet. Ha az ember egy Almodovar vagy Lynch-filmre vált jegyet, tudja, mire számíthat. Én nem ilyen típusú rendező vagyok.