Vízbe fojtott macska, megskalpolt kismajom

Toepler Zoltán Nyckolaus Myslicki álnéven készített Álszent című filmje, melyben több percen keresztül nézhetjük amint vízbe fojtanak egy kismacskát, az idei 38. Magyar Filmszemlén elnyerte a legjobb kísérleti kisjátékfilmnek járó díjat. Bár az említett jelenet valódisága már a szemlén sem számított titoknak, az azt követő közfelháborodás, némi fáziskéséssel, mégis csak múlt héten robbant ki. A zsűri több tagja tagadta a vádakat, ami szerint tudtak volna arról, hogy a kismacskát tényleg megölték.

"A leghatározottabban tiltakozunk az ellen, hogy a művészet nevében bármilyen hasonló életellenes cselekedetet bárki elkövessen" - olvasható a Gelencsér Gábor, Hartai László, Tímár Péter napokban kiadott közös hivatalos nyilatkozatában, melyben a háromtagú zsűri kijelenti, hogy visszavonja a díjat Toepler Zoltántól, amennyibe ténylegesen bebizonyosodik, hogy a kismacskát valóban megölték Bővebben az ügyről>>>.

Állatgyilkosságok a kannibálok földjén

A filmes állatgyilkosságoknak, valamint az azokat kísérő kukkoló közfelháborodásnak több évtizedes hagyománya van a világ filmgyártásában. A valaha készült leghírhedtebb film, melyben állatokat gyilkolnak le a művészi hatáskeltés szolgálatában, az olasz Ruggero Deodato 1979-es alkotása, a Cannibal Holocaust. A filmben, melyben egy expedíció kutat fel egy elveszett dokumentumfilmes forgatócsoportot az amazonasi kannibálok földjén, valódi gyilkosságokról készült felvételek keverednek beállított horrorjelenetekkel, ami annak idején sokkolta és megtévesztette a közönséget, de még napjainkban, majdnem harminc év elteltével is könnyűszerrel zavarba hozza a nézőt. A valós gyilkosságok, azaz a Cannibal Holocaust állatos jelenetei többek között egy pézsmapatkány kibelezése, egy őseredei teknős lefejezése és darabokra szedése, valamint egy kismajom skalpolása.

Morális problémák, korszakalkotó mű

Deodato filmjéből, nagyrészt a sorozatos betiltások, valamint a téma és a megvalósítás ellentmondásossága miatt, az évek során kultuszfilm lett. A Cannibal Holocaust cinikusan hatásvadász állatgyilkosságait a készítők utólag egyrészt a művészi munka hevében elkövetett meggondolatlanságra fogták, de a megbánást tanúsító nyilatkozatokban egyértelműen nagy szerepet játszott a társadalmi nyomás. A Cannibal Holocaust filmes eszközei által felvetett súlyos morális problémákra valószínűleg nem lehet kielégítő magyarázatot adni, ám az igazsághoz mindenképpen hozzátartozik, hogy harminc évvel ezelőtt a társadalom és a politikai korrektségre való igény viszonya merőben más volt, mint ma. Mindezek ellenére a nyugati civilizációt és médiát nyíltan kritizáló film (mely akarva-akaratlanul önmaga is részét képezi kritikája tárgyának) technikai szempontból korszakalkotó mű, a hetvenes évek egyik legjobb és legnagyobb hatású filmje.

Dokumentumfilmes gyökerek, botrányok a nyolcvanas években

A sokkoló (ál)dokumentarista filmekre a legnagyobb hatást a hatvanas évek úgynevezett mondo filmjei gyakorolták. Az elnevezés, valamint az abból kialakult műfajok, alműfajok és divathullám a szintén olasz Jacopetti, Nicotero, Cavara szerzőtrió 1962-ben, Cannes-ban bemutatott Mondo cane (Ocsmány vagy Kemény világ, szabad fordításban) című filmjéhez köthető. A mondo filmek alapvetően dokumentumfilmek, melyek a világ különféle kultúráinak erőszakra és szexre kihegyezett bemutatására törekednek. Jacopettiék intelligens koncepciófilmjeit először egy igen masszív divathullám (Russ Meyer és John Waters is készített például mondo filmet), majd, főleg a hetvenes évek második felétől, számtalan csupán sokkolásra kihegyezett, sokszor profi horrorfilmes maszkmesterek bevonásával készült áldokumentumfilm követte, melyek közül talán a Faces of Death (A halál arcai)-sorozat a legismertebb.

A nyolcvanas évek talán legismertebb snuffbotránya a japán Guinea Pig-filmekhez fűződik. A hat részt megélt videókamerás sorozatban főként lányok tűrőképességét tesztelik a legkülönfélébb kínzásokkal és csonkításokkal. Bár egyes részekben vannak rendkívül élethű és hihető felvételek, és legendák is terjedtek valódiságukról, a filmek megrendezettek voltak. Az alkotók ellen eljárás indult annak idején Japánban, és Deodatóhoz hasonlóan nekik is bizonyítaniuk kellett, hogy a filmekben speciális effektusok szerepelnek. Sokan hitték, hogy a felvételek valódiak, többek között Charlie Sheen is (nem kizárt persze, hogy bekokszolva), aki az egyik rész megtekintése után feljelentést tett az FBI-nál.

Sokkal inkább nekrofil témája, erős szexualitása és időnként gyomorforgatóan beteges jelenetei miatt vált hírhedtté és kultikussá Jörg Buttgereit '87-es nyugat-német amatőrfilmje, a Nekromantik. A művészi ambícióktól sem mentes alkotás mentős főszereplője hullákkal lép szexuális kapcsolatba (az egyik jelenetben egy édeshármasnak is tanúi lehetünk), majd a film végén katartikus erekció kíséretében egy késsel felhasítja hasát, majd egy véres ejakulációt követően végleg kileheli lelkét. A Nekromantikkal kapcsolatban is rögtön szárnyra kaptak a pletykák, melyek szerint a filmben szereplő hullák valódiak voltak. Ezek a híresztelések hamisnak bizonyultak, a filmben azonban kibeleznek és megnyúznak egy nyulat, ami egyértelműen valódi felvétel.

Kim Ki-Duk a nyugati kultúra képmutatásáról

A Tavasz, nyár, ősz, tél...és tavaszt és a Bin jipet rendező Kim Ki-Duk 2000-es filmjében, az egy halászközösség életét bemutató Szigetben több állatkínzó jelenet is van, élve nyúznak meg többek között egy békát. A dél-koreai rendező több interjúban is elismerte, hogy a jelenetek valódiak, a filmes állatgyilkosságokra irányuló nyugati reakciókkal kapcsolatban pedig felhívta a figyelmet a kultúrák közti alapvető hozzáállásbeli különbségekre, példának pedig azt hozta fel, hogy az emberek nap mint nap fogyasztanak marha-, illetve disznóhúst, mégsem tudatosul bennük az állatok tényleges leölésének ténye.

Filmes manipuláció, feljelentés

Toepler Zoltán filmjén kívül nemrégiben két másik magyar filmben is öltek állatokat a művészi hatás fokozása érdekében, de az Álszent című filmmel ellentétben az Elégia című filmben legyilkolt lovakat nem a forgatás kedvéért vágták le, a Taxidermiában látható disznóvágást pedig feltételezhetően az uniós előírásoknak megfelelően végezték el.

Ismert tény az is, hogy Várkonyi Zoltán 1965-ös Kőszívű ember fiai című Jókai-adaptációjában a film elején a főhős szánját üldöző farkasokat valóban lelőtték a forgatás során.

De hogy maibb és ideillőbb példánál maradjunk: Tarr Béla 1994-es Sátántangójában szintén macskát gyilkolnak, ráadásul egy tízperces vágatlan jelenetben: a kislány, miután azt nézi, hogy mindenki tangózik, felmegy a padlásra, kiönti a tejet, beleteszi a patkánymérget, és a kiscicája fejét belenyomja. Végignézi a hosszú haláltusáját, majd kifekszik vele a szabad levegőre, hogy együtt nézzék a holdat, és közben az élettelen tetemet simogatja. Angliában be sem akarták mutatni a filmet állatokkal szembeni kegyetlenségre hivatkozva, majd Tarr a Guardiannek adott interjújában azt állította: végig állatorvosi felügyelet mellett zajlott a forgatás, és a macska a látszat ellenére nem halt meg, sőt a rendező saját háziállata lett.

A fikciós filmek kedvéért elvégzett (vagy csak felvett) állatgyilkosságok, jogi- és morális vonatkozásukon túl, filmes szempontból mindenképpen a legcinikusabb hatásvadász eszközök közül valók. Ha mindez erkölcsi mondanivalóval is párosul, akkor pedig egyértelmű manipulatív képmutatásról van szó. Sergio D'Offizi, a Cannibal Holocaust operatőre bevallotta, hogy utólag helyteleníti, amit a hatás kedvéért annak idején a forgatáson tettek, és hogy bizonyos morális határoknak a művészi alkotás hevében való átlépése "szakmai gyengeség".

A Herman Ottó Magyar Országos Állat- és Természetvédő Egyesület (HEROSZ) a kismacskás ügyben csütörtökön állatkínzás alapos gyanújával feljelentést tett a VIII. kerületi Rendőrkapitányságon ismeretlen tettes ellen. Bővebben az ügyről>>>